Idővel azonban megváltozott a világ körülötte s vele együtt a gazdája is. Nem rótták már együtt a végtelen földeket, nem érhette patája a poros utat s nem ízlelhette többé a friss reggeli füvet. Az úr palotájában lakott, az istálló ékköve volt. A fekete bestia, ki trónra juttatta a bitorlót. S ez alatt az iga alatt az ország népe szenvedett, míg ő a sötétbe zárva várta végnapjait.

Ám izmaiban ott szunnyadt még az erő, melyet immár a szabadság vágya táplált. Megszabadult a múlt béklyóitól – a haragtól és a gonosz tűztől, melyet egykori ura táplált belé. Lerázta magáról a félelem láncait. Felnyerített, majd két mellső lábát a szent magasságba emelte s oly erővel rúgta ki az istálló kapuját, hogy az beomlott mögötte. Nem törődött már a lovászok ostorcsapásaival s csak rohant sebesen, míg ki nem ért a palota udvarából. Útjába nem állhatott senki, ki mégis megpróbálta… eltiporta maga előtt. Oly sebesen száguldott és tört előre, mint a villám. A király katonáinak nem volt ideje a kapukat bezárni előtte.

Gazdája a sötét tornyából bámult utána, ahogy valaha szeretett lova felveri a port, s eltűnik napkelet irányába. Csupán ült, s nézte. Nem szerette már azt a lovat, a sok kincs, no meg a hatalom megrészegítette s szívében a szeretet helyére kapzsiság költözött. Ám régen sem volt ez másként… Régen ugyan tisztelte a lovát, ami mára csak egy volt kincsei közül – viszont régen is szívében a hatalomvágy volt az úr.

Ebben a korban, nem messze a palotától, élt egy fehérszőrű pásztorkutya is, kinek szőre úgy csillogott a nappali fényben, mint az igazgyöngy. Gazdája a király egyik nagyhatalomú szolgája volt – egy gonosz ember, ki minden vagyonát hazugságaival és a kígyó hűségével szerezte. Egykoron megirigyelte ezt a földet annak előző urától, s elárulva saját testvérét, segített hatalomra jutnia a mostani uralkodónak, ki béklyóban tartotta a fekete bestiát. Kedvtelésből sokat verte a kutyáját s láncra verve tartotta őtet. Ám az a fehérszőrű eb nem tágított, hűségesen tűrte sorsát, mert szívében izzott a becsület lángja. Míg számtalan telet követően, egy szép napon azonban elszakadt a cérna, mikor a gazdája annyira megverte, hogy napokig élet s halál között lebegett. Ekkor új láng gyúlt benne.

Szomjazott a szabadság ízére… tervezte már a szökését, s egy szép napon rámosolygott a sors. Az úr legkisebbik fiának megesett rajta a szíve, sajnálta, ami vele történik és látta a fájdalmát. Vette a bátorságot és eloldotta a kutya láncát, majd megkergette, s kiabált vele.

– Szaladj! Csak szaladj már! Te buta kutya! – kiabálta utána. – S vissza se nézz… – mondta könnyeivel küszködve. A fiú már tudta mi vár rá, de önként vállalata mindazt, ami ezután következett.

A kutya a keleti dombok határában járt, mikor hallotta a szíjak csattanását és a fiú üvöltését a fájdalomtól. Nem minden ember gonosz, van még remény valahol, ám a kertből is ki kell írtani a gazt.

Az éjszaka hideg volt, ásott egy lyukat magának, amelyben elbújt a hideg szél elől. Lecserélte a béklyót, ami ugyan a fedelet jelentette a számára, a szabadsággal járó küzdelemre. Elindult hetedhét ország ellen.

Hat nap, s hat éjjel menetelt a Fehérkutya, míg egy kiszáradt tóhoz nem ért a nagy Keleti Fűtenger közepén. Mikor a szomjúságtól üveges tekintettel bámulta a kirepedezett talajt, a meder közepén lévő sásban megpillantott egy fekete pontot, mely sebesen mozgott. Mi közben kíváncsian elkezdte megközelíteni, füleivel hallani vélte egy ló éles nyerítéseit. Ekkor egy erős érzés kerítette magába és rohanásban tört ki, sebesen közeledett a susnyás felé, melyben egy bajbajutott állatt kiáltott segítségért.

Odaérvén látta, ahogyan a sás rácsavarodik a Feketeló testére és húzza le a sárba. Meg akarta fojtani. Ekkor a kutya minden bátorságát összeszedte, s fogaival nekiesett a növények tövének. Marcangolta őket, tépte, szaggatta… s a ló is húzta, tiszta erővel ellenállt az éhes növények fojtogató ölelésének. Végül együttes erővel elszaggatták a sás szálait és a fogoly szabaddá vált.

A ló először levegőért kapkodott és egy rövidke időre lefeküdt a poros földre. A kutya mellé ült, s csendben csak nézte. Majd miután Feketeló kipihente magát feltápászkodott, valaha csillogó fekete szőrét elszürkítette – bemocskolta – a sár és a föld pora.

– Köszönöm, hogy megmentettél bátor csöppség – mondta végül a ló két lihegés közepette.

– Szóra sem érdemes! Segítségre volt szükséged, nem lett volna helyes, ha csak itt hagylak – csaholta vissza a kutya nagy örömmel.

– Mondd csak mi szél hozott erre a nagy szikes pusztaság közepére, hol még a madár se jár? – Kérdezte a ló a kutyától.

S ekkor elmesélték egymásnak történeteiket. Melyikük miért, s miként került ide. Erős kötelék született akkor köztük, főleg hogy történetük hasonló volt s földiek is voltak, de a szomjúságukat e barátság nem oltotta. Elhatározták viszont, hogy útjukat együtt folytatják tovább. Mind a ketten tudták, hogy valahol találniuk kell vizet a közelben, mert az nem lehet, hogy e kietlen pusztán máshogyan az ég gyermekei vagy a földé életben maradhassanak.

Miközben mendegéltek a zöld fűtengerben, mely szinte teljesen ellepte a kutyát, megláttak egy másik lovat az egyik közeli domb tetején. Szőre valósággal úgy világított a napfényben, mint egy csillag, amely alászállt a mennyekből. Vonzotta őket magához. Közelebb érvén egyszerre tűnt hófehérnek, ragyogónak, mint a csillagok ezüst fénye, s látszott aranynak, mint a nap az égen.

– Gyertek, csak gyertek közelebb, gyermekei a Földanyának. Nem kell félnetek – hallatszott nyugtató, de egyben fenséges hangja eme angyali teremtménynek.

Először megtorpantak, s kételkedve nézték. „Tán a szemük káprázott csupán?” Gondolták magukban. De nem. A ló valóban ott állott előttük. Ragyogóan és fenségesen. S ahogyan felértek a dombra őket is beragyogta fénye.

– Ki vagy te? – Kérdezték közösen. Kételyektől nehéz szívükben.

– Meghaltunk talán, s a Mennyek országában járunk immár? – Kérdezte félve a Feketeló.

– Nem fiam… hazatértél, s én Üdvözöllek újra saját országodban, honnan elragadtak erős kezek. Ám büszkén tapasztalom, hogy megtörni nem tudtak – zengett a válasz. A Feketeló leeresztette fejét, nagy gondok terhelték gondolatait. – De ne félj, most már. Mi vártuk érkezésed.

– Hát hazatértél barátom. Akkor itt útjaink elválnak, mert téged ide köt a sors, azonban nekem nem való a lovak országában élnem – mondta szomorúsággal telve, ám mégis örömmel, mert igaz barátja meglelte elveszett otthonát.

– Életemet megmentetted, ezért a sors maga nem ide kötelez. Veled kell tartsak, mert adósod vagyok, míg a halál el nem választ bennünket. Ez így van rendjén – majd fejét apja felé fordította. – Apám! Nekem máshol van dolgom, habár öröm költözött szívembe, hogy hazám megleltem, s remélem, hogy még visszatérhetek ide a zöldellő fűtengerhez életemben. De tovább kell mennem, nincs maradásom.

– Én a lovak királya vagyok, ám feletted nem rendelkezhetem, mert téged annál szentebb erők mozgatnak. Az én apró szerepem ezzel véget ért. Ám tudjátok, hogy itt mindig otthonra leltek, ha a szükség úgy hozza – hangjában kihallatszódott a szeretet. – Mielőtt azonban tovább indulnátok, álljatok ide mellém, s tekinteteket fordítsátok messze keletre – s a Feketeló és a Fehérkutya így is tettek. – Látjátok-e ott azokat az ősi romokat a távolban? Valaha nemes népek lakták azt a vidéket. De míg a halandók birodalma véges, addig az Ég királysága örök, s így új remény fakad minden egyes napfelkeltével. Sorsotok oda vezet benneteket, mert ott szükség van a hűségre, a nemességre, s az erőre, mely belőletek fakad.

Hosszú volt az út, s veszéllyel teli. A sors keze azonban óvta őket s vigyázta lépteiket. Ott a messzi keleten aztán egy új szikra gyújtott reményt egy ősi nép szívében, mely szétszórva élt, nomádokként. Ám nemességükkel, hűségükkel és kemény munkájukkal egyesítették e népet. S mára ereje teljében van ismét a lovas nemzet. Sok évre rá, visszatérvén megfizettették az árát a zsarnokságnak, mely a nyugat földjét sanyargatta.

The post A Feketeló és a Fehérkutya mondája appeared first on Alexander Wolf Writings.

Volt egyszer egy város, mely nem volt se fehér, de fekete sem. Ez a város Szürke volt, mint bármilyen másik város. S ezen városban volt egy ház, s a ház előtt egy kert. Nem más kert volt az, mint amolyan rózsakert. Szép nagy, terebélyes rózsabokrok nőttek ott. Volt veres, vörös, mint a vér, pirosa világhírű volt e fajtának, de szép lila, fekete, mint a szén, vagy talán oly magával ragadó, mint a csillagos ég, s nem utolsó sorban fehér, mely a Hold fényét tükrözte.

Viszont e háznak volt két lakója, egy öregebb férfi, s fiatal leánya. A férfi már őszült, viszont kellemes küllemű volt. A leánynak hosszú haja volt, színe, mint a róka veres bundája. Arca mindig vidám volt, szép barna szeme mindig örömet sugárzott. Sokat mosolygott. Mindenben segítette apját. Dolgos, ügyes leány volt. Sajnos édesanyja nem láthatta felnőni, nem taníthatta meg főzni, sütni. Nem foghatta a kezét, s nem mutathatta meg neki a varrás művészetét. E szép leányt Gabriellának hívták, anyja után Rózának, mely rózsát jelent, oly vörös rózsát, amilyen a kis kertben nyílik, az ablak alatt.

Róza varrónő volt, s szerelmes lett egy kereskedőbe, kihez később hozzáment. A kereskedő kit Kocsis Endrének neveztek egy kis hegyi falucskából származott, hol az erdő hemzsegett a veres rókáktól, s így azt Rókavölgynek is nevezték, de sokan csak úgy ismerték, hogy Szürkerév, s azok kik sorsa szomorú volt csak Menedékként.  S kinek egy leánygyermeket adott ajándékba. De boldogságuk nem lehetetett hosszú… Róza meghalt, hogy gyermeke élhessen. Endre sosem hibáztatta Gabriellát, s mindennél jobban szerette. Feleségének ajándéka volt ő. Egy csoda. S egy kis darabka a feleségéből, Rózából.

Endre rengeteget utazott. Míg Gabriella kicsi volt mindig vitte magával. De ahogy nőtt egyre kevesebbszer. Nem akarta tovább kitenni az utazás veszélyeinek. Ugyan nem utazott külföldre, de a hegyi utak sokszor halálosak lehettek. Ezt nem akarta kockáztatni többet. Gabriella dolgos és ügyes leánnyá cseperedett, ki mindig segítette apját. Egy barátnője volt csupán, kivel folyton folyvást könyvtárba jártak. Szinte elválaszthatatlanok voltak. Roanne polgári családból származott. Minden évben együtt mulattak a Hátországi Vásárban.

Ahogy Gabriella cseperedett úgy rövidültek és fogyatkoztak ezek az utazások. Az idő Endre felett is eljárt. Megöregedett, s megbetegedett. Tudjátok, hogy van ez, sokat utazott, míg egy nap már nem.

Szép örökséget hagyott lányára, eleget hogy el tudjon indulni saját életében. Ebben a Szürke Országban, e Szürke Városban, s a kicsiny házikóban mely előtt rózsák nőttek. Színesek, szépek. Talán egyedüliek ebben a Szürke Világban.  Gabriella virágkötő volt. S a pénzből, amit apja ráhagyott megnyitotta saját üzletét. Érdekes, de ez a Szürke, esős, s kicsiny szomorú ország, híres volt a szebbnél szebb vörös rózsáiról. S Gabriella olyan szép csokrokat készített belőlük, hogy csodájára jártak heted hét határról is.

Barátnőjével együtt járták a vásárokat. Vásárokról vásárokra. Mindenhol tárt karokkal várták őket. A csokrokat, amelyeket Gabriella készített mind szép és jó helyekre kerültek. Vitték szerelmes férfiak leányoknak, szerető gyermekek édesanyjuknak, férjek feleségüknek, gyászoló népek a szeretett sírjára, s szép lányok tűzték hajukba szép vörös rózsáját. S épp egy ilyen vásáron esett meg hogy Gabriella találkozott egy személlyel, ki neki is tűzött veres hajába egy ilyen szép vörös rózsát.

Ha nem láttam volna saját szememmel, el sem hinném, egy ilyen Szürke Világban, egy ilyen Szürke, s felhős napon, egy katona, aki épp hazatérőben volt a Szürke Falról, amit őrzött, meg állt egy ilyen vásárban. S ahogy szemük tüze találkozott, megtörtént a csoda. Nem volt ott többet mit mondani. A katonát Károlynak hívták. Nem volt különösképpen kiemelkedő, egy Szürke katona volt, egy Szürke seregben, s egy Szürke Falat védtek, hogy az oltalmazhasson egy Szürke Országot. De az nap megtörtént vele élete csodája, mint mindenkinek neki is kijárt egy csoda az életben, legyen az bármilyen is.

Ezen a dolgon nem is igen van mit regélni, a fiú szerette a lányt, s a leány a katonát, ez ilyen egyszerű volt. Mindketten boldogak voltak. 

A leányért a katona visszavonult. Visszatértek a Szürke Városba, hol Gabriella virágokat, nevezetesen vörös rózsacsokrokat kötött, s hol Károly munkát vállalt egy műhelyben. Szerényen, de rendesen és boldogan éltek. A férfi aztán megkérte a leány kezét, s Gabriella igent mondott. Megeskettek, s lakodalmat csaptak.

Boldogan éltek, s hirtelen azt vették észre, hogy nem is olyan Szürke ez a Város, színes, s megtöltötték örömmel. S az Ország sem volt olyan Szürke többé, hiszen Gabriella csokrai színt vittek az életbe.

S boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A ház előtt pedig a mai napig ott virágzanak azok a bokrok, mely szimbólummá váltak ebben a már Színes Országban. Én pedig azóta is öntözöm őket, hogy szép rózsái minden évben nyílhassanak.

Itt a vége fuss el véle…

The post Szürke Város appeared first on Alexander Wolf Writings.