Röviden a válasz: nem. Ha az ember nem a magyar Stephen King, akkor ez körül belül lehetetlen. Szabadúszóként, az én tapasztalataim szerint, aligha lehet csupán műfordításból vagy írói tevékenységből fennmaradni. Egyelőre csak hobbi írónak számítok, egyáltalán nem vagyok egy nagy név. Most az első könyvemen dolgozom, de közben azért próbálok megosztani egy-egy rövidebb novellát és verset itt az oldalamon. Azonban fordítóként, tolmácsként és műfordítóként is dolgozom a piacon. Műfordítással kezdtem, még bőven az egyetem elkezdése előtt. Rájöttem, hogy ez a szenvedélyem és ezt is szeretném csinálni.

Ezért az, hogy nem lehet műfordításból megélni, különösen fájó felismerés, főleg mert a műfordítás rendkívül összetett, időigényes és nagy figyelmet követelő munka. Nem egyszerűen szavakat és mondatokat helyezünk át egyik nyelvből a másikba: újra kell teremtenünk egy szerző hangját, ritmusát, humorát, gondolkodásmódját és kulturális közegét. Egyetlen jól működő bekezdés mögött olykor órákig tartó kutatás, mérlegelés és újrafogalmazás áll. Mindez azonban a kész műben jórészt láthatatlan marad, legyen az vers, könyv, novella, vagy bármi más.

A műfordítói pálya már a koronavírus-járvány előtt sem számított biztos megélhetésnek, a Covid időszaka azonban különösen súlyosan érintette. Több projektemet elkaszálták vagy visszamondták, mert visszaesett a fogyasztás, szűkültek a kiadói keretek, és bizonytalanná vált, hogy mely könyvek megjelentetését érdemes egyáltalán vállalni. Akkor még lehetett abban reménykedni, hogy mindez csak átmeneti megtorpanás. Azóta azonban eltelt néhány év, a helyzet pedig nem lett lényegesen jobb. A bizonytalanság nem kivételes állapottá, hanem a szakma mindennapi részévé vált.

A magyar könyvpiac kicsi és telített. Kevés megbízásra sok fordító jut, egy-egy kiadóhoz pedig még megfelelő szakmai háttérrel is rendkívül nehéz bekerülni. A tudás és a tapasztalat mellett szükség van jó időzítésre, kapcsolatokra, ajánlásokra és nem kevés szerencsére is. Ha valaki végre lehetőséget kap, akkor sem biztos, hogy folyamatosan számíthat újabb munkákra. Egy sikeresen elkészített fordításból nem feltétlenül következik a következő megbízás, a két projekt közötti hosszabb időszakokat pedig más munkákból kell áthidalni.

A járvány óta több leépítés, átszervezés és modellváltás is történt a szakmában. Ezek közül bizonyára voltak elkerülhetetlen változtatások, más döntések azonban véleményem szerint kifejezetten rossz irányba vitték a könyvkiadást. Különösen problémásnak tartom azt a gyakorlatot, amikor egy mű magyar fordítása nem az eredeti forrásnyelvi szövegből, hanem annak már elkészült angol fordításából születik meg, pusztán azért, mert angolról magyarra olcsóbban lehet fordítót találni.

Nem önmagában a közvetítő nyelv használata jelenti a problémát. Ritkább nyelvek esetében előfordulhat, hogy nincs más reális lehetőség egy mű megjelentetésére. Ha azonban kizárólag költségcsökkentésből mondanak le az eredeti nyelvet ismerő szakemberről, annak már komoly minőségi következményei lehetnek. Minden fordítás egyben értelmezés is. Ha pedig egy fordításból készül újabb fordítás, az értelmezési rétegek egymásra rakódnak: elveszhetnek kulturális utalások, nyelvi sajátosságok, stiláris finomságok, és az első fordítás esetleges félreértései is továbböröklődhetnek. Ilyenkor nemcsak egy szakember munkáján próbálnak takarékoskodni, hanem maga az eredeti mű is egyre távolabb kerül az olvasótól.

Nehéz megmondani, hogy ezek a tendenciák mennyire fordíthatók vissza. A támogatások, a kulturális intézmények és a felelősebb kiadói döntések természetesen sokat segíthetnének, de nem minden problémát lehet felülről megoldani. A piac mérete, az olvasási és könyvvásárlási szokások, a nyomdai és terjesztési költségek, valamint az emberek anyagi lehetőségei egyaránt meghatározzák, hogy milyen könyvek jelenhetnek meg és milyen feltételek mellett. Egyetlen intézkedés vagy szereplő sem tudja önmagában feloldani ezeket az ellentmondásokat.

Közben a saját munkámban is érzékelhetően megváltozott a fordítás iránya. Egyre gyakrabban nem idegen nyelvű műveket kell magyarra fordítanom, hanem magyar szerzők szövegeit idegen nyelvekre. Sok magyar író és költő szeretne kilépni a nemzetközi piacra, mert itthon rendkívül nehéz akkora olvasóközönséget találni, amely egy alkotói pályát hosszabb távon is képes fenntartani. Ezt tetézi még az úgy nevezett „niche” zsánerek helyzete, amelyek esetében sokkal nagyobb az esély, hogy a szerző megtalálja közönségét a nemzetközi piacon. Az idegen nyelvű fordítás ilyenkor nem pusztán egy újabb változata a műnek, hanem belépőjegy lehet külföldi pályázatokhoz, folyóiratokhoz, kiadókhoz és olvasókhoz.

Ez önmagában örvendetes folyamat, hiszen a magyar irodalomnak szüksége van nemzetközi jelenlétre. Ugyanakkor sokat elmond a hazai viszonyokról is. A szerzők gyakran nem azért fordulnak külföld felé, mert itthon már mindent elértek, hanem azért, mert a magyar piacon alig látnak lehetőséget a továbblépésre. A nemzetközi nyitás így egyszerre jelent szakmai ambíciót és menekülési útvonalat. Ez valahol rám is igaz, mivel van számos olyan novellám és egyéb művem, amelyet alapból angol nyelven írtam meg. Tudományos szinten pedig már elengedhetetlen az angol nyelvű publikálás.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar írók és költők többsége sincs könnyű anyagi helyzetben. Sokan másik munka mellett írnak, és saját erőből finanszírozzák mindazt, ami egy mű megjelentetéséhez és láthatóvá tételéhez szükséges lehet. Szerkesztésre, korrektúrára, borítóra, nyomtatásra, reklámra és fordításra egyaránt költeniük kellhet, miközben egyáltalán nem biztos, hogy a befektetett összeg valaha megtérül.

Ilyen körülmények között nehéz teljes piaci árat kérni egy olyan szerzőtől, aki maga is a fennmaradásért küzd. Az ember érzi a másik kiszolgáltatottságát, és szolidaritásból igyekszik engedni. Csakhogy a fordítónak is vannak számlái, munkaórái és megélhetési költségei. Ha folyamatosan mindenki a másik nehéz helyzetére tekintettel mond le a saját tisztességes díjazásáról, akkor végül az egész rendszer a benne dolgozók önkizsákmányolására épül.

Közben természetesen a kiadók és a könyvkereskedők helyzetét sem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy könyv megjelentetése és forgalmazása komoly pénzügyi kockázattal jár. A kiadó előre finanszírozza a szerkesztést, a tördelést, a nyomtatást, a marketinget és számos egyéb munkafolyamatot, miközben nem tudhatja biztosan, hány példány talál majd gazdára. A könyvesboltoknak szintén működési, raktározási és értékesítési költségekkel kell számolniuk. Ha egy könyv nem fogy, annak következményeit az egész lánc megérzi.

Ez azonban nem változtat azon, hogy a költségcsökkentés terhe rendszerint a legkisebb alkupozícióval rendelkező szereplőkön csapódik le: a szerzőkön, a szerkesztőkön, a korrektorokon és a fordítókon. Így alakul ki az a különös patthelyzet, amelyben az olvasó már drágának érzi a könyvet, miközben a létrehozásában részt vevők közül szinte senki nem érzi úgy, hogy megfelelően megfizették volna. Mindenki ugyanabból a szűkös keretből próbál túlélni, és gyakran nincs egyetlen szereplő sem, akire a kialakult helyzet teljes felelősségét rá lehetne hárítani.

Miért vállalja mégis valaki ezt a munkát? Azért, mert az írás és a műfordítás különleges élményt adnak. Számomra a kreatív munka egyenlő a szenvedéllyel, már gyerek korom óta írok rövidebb és hosszabb történeteket. Ez megjelenik például a szerepjátékos hobbimban is, ahol saját történetekkel szórakoztatom és kápráztatom el, mesélőként a játékosaimat.

Kevés annál izgalmasabb feladat létezik, mint amikor egy idegen nyelvű szöveg lassan megszólal magyarul – vagy éppen egy magyar mű találja meg a saját hangját egy másik nyelven. A műfordító egyszerre olvasó, értelmező és alkotótárs. Úgy kell újjáteremtenie valamit, hogy közben hű maradjon ahhoz, amit nem ő írt. Ez rendkívüli felelősség, ugyanakkor rendkívüli öröm is. Ezért imádom ezt a munkát.

S így ezt a munkát valóban nem lehet elhivatottság, szerelem és szenvedély nélkül végezni. Sokszor csekély honoráriumért is ugyanazt a szakmai figyelmet kell nyújtani, mert a minőségből nem lehet egyszerűen annyit elvenni, amennyit a díjazásból elvettek. Egy rosszul megfizetett mondatot is ugyanolyan gondosan kell megformálni, mint egy jól megfizetettet, ha az ember komolyan veszi a saját munkáját és az eredeti szerző szövegét.

Az elhivatottság azonban nem jelentheti azt, hogy a szakma természetesnek veszi az ingyenmunkát. Fontos különbség van aközött, amikor valaki saját döntéséből, egy számára kedves ügy érdekében vállal el egy projektet fizetség nélkül, és aközött, amikor a rendszer eleve arra épít, hogy a fordító majd szenvedélyből pótolja a hiányzó költségvetést.

Nekem is vannak kisebb műfordítási projektjeim, amelyek kizárólag szerelemből születtek. Ezekhez nem kaptam támogatást, mégis fontosnak éreztem, hogy elkészüljenek. Ezért ingyenesen, bárki számára hozzáférhetően tettem közzé őket a saját weboldalamon. Ezek a fordítások számomra személyes és szakmai ügyek, tudatosan vállalt ajándékok az olvasóknak – nem pedig egy fenntartható megélhetési modell részei.

Az írás és a műfordítás számomra egyszerre szakma és szerelem. A szerelem segít kitartani, de önmagában nem fizeti ki a számlákat. Ha azt szeretnénk, hogy értékes művek továbbra is utat találjanak a nyelvek és a kultúrák között, akkor nem elég időnként elismerően beszélni a műfordítók és a szerzők láthatatlan munkájáról. Olyan feltételekre lenne szükség, amelyek között ezt a munkát nemcsak szenvedélyből, hanem tisztességesen megbecsült hivatásként is lehet végezni. Addig azonban a legtöbb írónak, költőnek és szabadúszó műfordítónak több lábon kell állnia – miközben mindenki igyekszik megőrizni magában azt a lelkesedést, amely miatt valaha ezt a pályát választotta.

The post Szenvedély és túlélés a magyar könyvpiacon appeared first on Alexander Wolf Writings.

A japán kultúrában mindig is megfogott a precizitás, a letisztultság, a csendes méltóság és az a fajta fegyelem, amely nem hivalkodik, mégis minden mozdulatban jelen van. A szamurájok esetében ez különösen erősen érződik. Számomra ők nem csupán harcosok, hanem egy szemlélet hordozói: a szolgálat, a becsület, az önmegtartóztatás, a tisztelet és az elhivatottság jelképei.

Korábbi írásaimban már említettem, hogy egy ideje ismerkedem a buddhizmussal is. Nem állítom, hogy tökéletesen értem vagy követem minden tanítását, de vannak benne olyan gondolatok, amelyek mélyen megszólítottak. Ilyen például az önfegyelem, a vágyak kordában tartása, a tudatos jelenlét, az elmúlás elfogadása és az, hogy az ember ne csupán sodródjon a mindennapokban, hanem figyelemmel és felelősséggel élje meg azokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs bennem kétely vagy félelem, vagy, hogy ne hibáznék. Ezek mind emberi tulajdonságok. Viszont próbálok a kételyen felülemelkedni és legyőzni a félelmet, a hibáimat pedig elfogadni.

A szamurájok tanításaival hasonlóképp vagyok, mert nem ismerem minden egyes részletét és nem is abban a korban élek, ahol nekik kötelességük volt helytállni. Nem is akarom kisajátítani vagy leegyszerűsíteni ezt a hagyományt, de azt érzem, hogy vannak benne olyan alapértékek, amelyek a mai ember számára is érvényesek lehetnek. Különösen akkor, ha az ember nem külsőségeket keres bennük, hanem belső tartást.

Van egy sajátos, harmonikus összeolvadás a japán kultúra, a harcművészetek és a buddhista szemlélet között. A fegyelem nem öncélú szigor. A rituálé nem üres forma. A tisztelet nem gyengeség. A szolgálat pedig nem alárendeltség. Ezek mind egy nagyobb rend részei. Egy olyan belső rendé, amelyben az ember megtanul uralkodni önmagán, mielőtt bármi máson uralkodni akarna.

Érdekes módon mindez sok ponton rokonítható a sztoicizmussal is, amely az ókori görög-római világ egyik meghatározó filozófiai irányzata volt. A sztoikus gondolkodás középpontjában az a felismerés áll, hogy az ember lelki békéje nem elsősorban a külső körülményektől függ, hanem attól, hogyan viszonyul hozzájuk. Két részre kell osztani tehát a belső és külső világot, amely igazából egy egységet alkot és nem a külső-belső az igazi határvonal. Először is, vannak olyan dolgok, amelyek felett van hatalmunk, amiket tudunk irányítani. Ezek például a döntéseink, a reakcióink, a gondolataink, a cselekedeteink és hasonló tényezők. Másodszor pedig vannak olyanok, amelyeket nem tudunk irányítani. Ilyenek lehetnek többek között mások véleményei, a betegségek, a veszteségek, az idő múlása vagy a világ kiszámíthatatlansága. A sztoikus ember ezért nem arra törekszik, hogy mindent uralma alá hajtson, hanem arra, hogy önmagában teremtsen rendet. Ez nagyon közel áll ahhoz a fegyelemhez és belső tartáshoz, amelyet a buddhista szemléletben, a japán kultúrában és a szamurájok útjában is értékesnek találok.

A sztoicizmus számomra azért is kapcsolódik ehhez a gondolatvilághoz, mert nem elvont, távoli filozófia, hanem gyakorlati útmutató a mindennapokra. Arra tanít, hogy ne a valóság ellen küzdjek, hanem először lássam tisztán azt, ami van, majd ehhez képest cselekedjek fegyelmezetten és józanul. Ebben ugyanazt a rituális és mentális rendet érzem, amely az edzésben, a meditációban vagy akár a kard ápolásában is megjelenik. Egyszerűen szólva jelen lenni, nem kapkodni, nem szétszóródni, hanem tudatosan visszatérni ahhoz, ami rajtam múlik. Nem véletlen, hogy a sztoicizmus ma is népszerű, különösen az önfejlesztésben és a mentális ellenállóképesség fejlesztésében. Marcus Aurelius, Epiktétosz vagy Seneca gondolatai azért tudnak ma is hatni ránk, mert ugyanarra emlékeztetnek, mint sok keleti tanítás is: a világot nem mindig tudjuk megváltoztatni, de a saját tartásunkért, figyelmünkért és cselekedeteinkért mi vagyunk a felelősek.

Számomra ezek az értékek mindig is fontosak voltak. A becsület, a hűség, az elhivatottság és a tisztelet nem új fogalmak az életemben. Inkább azt mondanám, hogy ahogy egyre többet olvastam a japán kultúráról, a buddhizmusról, a sztoicizmusról és a szamurájok világáról, ezek az értékek még tisztábbá váltak bennem. Mintha nevet, formát és irányt kaptak volna azok a dolgok, amelyeket korábban is éreztem, de talán nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni.

Évekkel ezelőtt elkezdtem kenjutsut tanulni. A karddal való gyakorlás számomra sosem egyszerű sport volt. Nem csak arról szólt, hogy mozdulatokat ismétlek, hogy gyorsabb, pontosabb vagy erősebb legyek. Persze ezek is részei voltak. De a kenjutsu ennél sokkal többet adott. Egyszerre edzette a testemet és az elmémet.

A napi gyakorlásban volt valami rendkívül tiszta. Megérkezni az edzésre. Lecsillapítani a gondolatokat. Felvenni a megfelelő mentális állapotot. Tudatosítani, hogy most nem a külvilág zajával foglalkozom, nem a problémákkal, nem a teendőkkel, hanem azzal az egyetlen mozdulattal, amely éppen előttem áll. Egy vágás – egy lépés – egy légzés – egy pillanat.

A kívülálló számára ez talán ismétlésnek tűnik, mivel ugyanazok a mozdulatok játszódnak le, újra és újra. De éppen ebben rejlik a lényeg. A fegyelem nem mindig látványos. Sőt, többnyire nem az. A fegyelem sokszor csendes, monoton és következetes. Nem akkor mutatkozik meg, amikor valami nagy dolgot teszünk, hanem amikor újra és újra elvégezzük azt is, amihez éppen nincs kedvünk. Amikor megjelenünk. Amikor gyakorlunk, dolgozunk, vagy szolgálunk. Amikor figyelünk. Amikor nem engedjük, hogy a pillanatnyi kényelem felülírja azt, amit hosszabb távon fontosnak tartunk. Hasonlóan ahogyan Kleanthész hordta a vizet a kútról vagy, ahogyan Zénót szolgálta.

Sajnos az elmúlt években a rendszeres kenjutsu gyakorlás háttérbe szorult. Tanulmányok, munka és egy makacs betegség miatt nem tudott úgy jelen lenni az életemben, ahogyan szerettem volna. Ez hiányzik. Nem csak maga az edzés, hanem az a ritmus is, amit adott. Az a fajta belső tartás, amelyet a rendszeres gyakorlás épít az emberben. Alig várom, hogy újra a mindennapjaim része legyen.

A harcművészetekhez ugyanis nem csak fizikai mozgás tartozik. Tartozik hozzá egy belső ráhangolódás is. Egy rituálé. És ezek a rituálék legalább olyan fontosak, mint maga az edzés.

Számomra az edzés nem akkor kezdődik, amikor először megmozdul a karom, a lábam, vagy a kard a kezemben. Már jóval a bemelegítés előtte elkezdődik. Legyen szó akár simán egy sima edzőtermi edzésről vagy magáról a kenjutsuról. Az egész a csendben és a légzésben indul. Abban, hogy az ember lélekben és fejben is megérkezik. A meditáció ebben sokat segít. Edzés előtt felkészít, mert elcsendesít, fókuszálttá tesz, segít letenni azt, amit nem kell bevinni a gyakorlás és a testedzés terébe. Edzés után pedig lezár, mivel segít levezetni a feszültséget, visszarendezni a gondolatokat, és tiszta elmével továbbmenni a napban.

Ez a fajta keretezés nagyon fontos, ugyanis a modern élet sokszor szétszórttá tesz. Egyik ingerből ugrunk a másikba, egyik feladatból a következőbe. Sokszor úgy telik el egy nap, hogy testben jelen vagyunk, fejben viszont már három lépéssel előrébb járunk, vagy épp a múltban ragadunk. A rituálék segítenek visszahozni a figyelmet, s azt üzenik, hogy most ez következik, az a fontos, ami előtted van. Most ennek van helye, s ideje, így most erre figyelj.

Szóval, ennek értelmében a rituálé nem babona és nem színjáték, nem ilyen módon kell érteni. A rituálé fegyelembe rendezett figyelem.

A kenjutsu pedig igenis mindig megköveteli a rituálét. Például a kard tiszteletében és gondozásában is megjelenik. A szamuráj kardját gyakran úgy emlegetik, mint aminek lelke van. Ezt nem feltétlenül szó szerint kell érteni. Számomra inkább azt jelenti, hogy a kard nem egyszerű tárgy, s ilyképp nem fogyóeszköz, nem dekoráció, nem valami, amit használat után félredobunk. A karddal kapcsolatban felelősség és tisztelet van. Gondoskodást, fegyelmet és figyelmet igényel, mivel az az acélt tisztelni kell.

Soha nem rakom vissza a kardot a hüvelyébe nedvesen. Ez a gyakorlat nem csak technikai kérdés, bár természetesen praktikai oka is van, mivel az acélra vigyázni kell, óvni kell a nedvességtől és a korróziótól. Így nem rozsdásodik. De ezen túl van benne valami jelképes is. Ahogy bánok a karddal, az visszatükrözi, hogyan viszonyulok a gyakorláshoz és az élethez. Ha hanyagul bánok az eszközzel, előbb-utóbb hanyagság jelenik meg a mozdulataimban is és végül ez manifesztálódik a mindennapokban is. Ha figyelmetlen vagyok a rituáléban, figyelmetlen leszek az edzésben is, majd pedig az élet minden területén.

Használat előtt mindig áttörlöm az acélfelületet egy tiszta ruhával vagy papírtörlővel. Edzés után ugyanez következik. Alaposan szárazra törlöm, majd finoman átmegyek rajta az ápoláshoz használt magnéziumporral, amelyet aztán gondosan el kell távolítani. Ezt követően vékony rétegben felviszem rá a paraffinolajat, és csak ezután kerül vissza a tokjába.

Kívülről ez túlságosan is aprólékos műveletsornak tűnhet. Valójában pedig tényleg aprólékos, viszont szükségszerű is egyben. De éppen ez az aprólékosság benne a fontos. A mozdulatok lassúak, pontosak és figyelmet igényelnek. Nem lehet kapkodni. Nem lehet félvállról venni. Minden lépésnek megvan a maga helye, sorrendje és módja. A törlésnek, a magnéziumpornak, az olajnak, a visszahelyezésnek. Ez a folyamat megtanít arra, hogy a gyakorlás nem ér véget az utolsó mozdulattal. A fegyelem nem kapcsolható ki akkor, amikor kényelmetlenné válik.

A kard ápolása számomra ugyanannak az útnak a része, mint maga az edzés. Ugyanúgy jelenlétet követel. Ugyanúgy alázatra tanít. Ugyanúgy emlékeztet arra, hogy semmi értékes nem marad meg gondoskodás nélkül.

A rituálék azért fontosak, mert láthatóvá teszik a világhoz való belső viszonyunkat és hozzáállásunkat. Megmutatják, hogyha valamit komolyan veszünk. Nem másoknak, nem a látszat kedvéért, hanem magunk miatt. Azért, mert a rend, a tisztelet és a figyelem nem akkor születik meg, amikor nagy döntéseket hozunk, hanem a mindennapi apróságokban.

Abban, hogy hogyan hajtok össze egy ruhát, hogyan készülök fel egy edzésre, hogyan bánok egy eszközzel vagy abban, hogyan zárok le egy napot. És ez tükröződik akkor, mikor felelősség nyomja a vállam, hogy hogyan reagálok akkor, amikor fáradt vagyok, s ekkor hogyan tartom magam ahhoz, amit fontosnak mondok és gondolok.

A szamurájok világa természetesen nem volt tökéletes, és nem is érdemes idealizálni. Emberek voltak, a saját koruk szabályai, ellentmondásai és keménysége között. De az a szellemiség, amelyet bizonyos tanításaikból, történeteikből és hagyományaikból ma is ki lehet emelni, számomra nagyon értékes. Nem azért, mert vissza kellene térnünk egy régi korba, hanem mert a modern világban talán még nagyobb szükségünk van belső tartásra.

Ebben látom a kapcsolatot a sztoicizmussal is. Nem a múlt hibátlan eszményítése a lényeg, hanem az, hogy bizonyos értékek időtől és kultúrától függetlenül is érvényesek maradnak. A sztoikus gondolkodás ugyanúgy arra figyelmeztet, hogy nem a külvilág tökéletlensége felett kell keseregnünk, hanem a saját tartásunkat, reakcióinkat és döntéseinket kell fegyelmezettebbé tennünk. A szamurájok hagyományából és a sztoikus filozófiából számomra ugyanaz a tanulság emelkedik ki: nem az számít, milyen korban élünk, hanem az, hogy milyen belső renddel és méltósággal vagyunk képesek jelen lenni benne.

Ma rengeteg minden gyors, zajos és felszínes. Könnyű elveszíteni a fókuszt és halogatni, de legfőképp könnyű a kényelmesebb utakat választani. Mindig egyszerű azt mondani, hogy majd holnap. A fegyelem ezzel szemben nem harsány és nem is ígér azonnali jutalmat.  Így ebből következően nem mindig kellemes. Azonban építi a szellemet és karaktert. Csendben, lassan, rétegről rétegre, amely formát önt a mindennapokban.

A fegyelem nem önmagunk büntetése. Inkább annak a bizonyítéka, hogy van valami, amit elég fontosnak tartunk ahhoz, hogy áldozatot hozzunk érte. A rituálé nem merevség, hanem egy forma, amely megtartja a figyelmet. A tisztelet nem meghunyászkodás – a tisztelet erény és annak felismerése, hogy rajtunk kívül is vannak értékek, emberek, hagyományok, eszközök és utak, amelyekhez méltó módon kell viszonyulnunk.

És talán ez az, amit a szamurájok szemlélete a leginkább tanít a számomra: hogy az embernek először önmagában kell rendet teremtenie. A mozdulataiban, a gondolataiban, a szokásaiban, a döntéseiben. Nem tökéletesen, mert az lehetetlen. De következetesen. Újra és újra visszatérve ahhoz, amit fontosnak tart.

Nem vagyok szamuráj. De vannak értékek, amelyeket szeretnék méltóbban képviselni. Szeretnék fegyelmezettebben élni, jobban figyelni. Szeretném tisztelni az utat, amelyen járok, az eszközöket, amelyeket használok, és azokat a hagyományokat, amelyekből tanulhatok.

Ily módon a kard, az edzés, a meditáció és a rituálék mind erre emlékeztetnek. Hogy a fegyelem nem egyetlen nagy elhatározás, hanem apró, ismételt cselekedetek sora. És hogy a tisztelet nem gondolat, hanem gyakorlat. Az ember nem attól válik erősebbé, hogy soha nem törik meg, hanem attól, hogy újra és újra visszatér ahhoz, ami megtartja. Néha pedig egyetlen csendes mozdulatban, egy megtisztított pengében vagy egy tudatos lélegzetvételben több erő van, mint bármilyen hangos fogadalomban.

Ajánlott irodalom:

Buddha. 2023. Buddha beszédei. Fordította: Vekerdi József. Trubadúr Zsebkönyvek 43. Budapest: Trubadúr Könyvek Kft.

Holiday, Ryan and Hanselman, Stephen. 2020. Lives of the Stoics: The Art of Living from Zeno to Marcus Aurelius. London: Profile Books Ltd.

Júzan, Daidodzsi. 2024. A szamurájkódex. Fordította: Tokaji Zsolt. Budapest: Trubadúr Könyvek Kft.

Mijamoto, Muszasi. 2018. Az öt elem könyve. Fordította: Tokaji Zsolt. Helikon Zsebkönyvek 69. Budapest: Helikon Kiadó.

Szun-ce. 2015. A háború művészete. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Tokaji Zsolt. Helikon Zsebkönyvek 1. Budapest: Helikon Kiadó.

The post Fegyelem, rituálék és tisztelet – Mit tanulhatunk a szamurájok szemléletéből? appeared first on Alexander Wolf Writings.

A természet fekete-fehér. Nem azért, mert művészi, hanem mert kifagyott belőle minden élet é szín. A fák csupaszok, a bokrok halottak, a fű sáros és barna, a levegő pedig olyan hideg, hogy nemcsak az arcodba vág, hanem valahogy beljebb megy. A csontig. A gondolatokig.

Nincs panoráma. Csak panelházak, üres buszmegállók, repedezett járdák, ázott kabátok, rozsdás kerítések. Minden olyan, mintha valaki félbehagyta volna a világot, aztán elfelejtett volna visszajönni befejezni.

És mégis van benne valami ismerős szépség.

Nem kellemes. Nem vigasztaló. Inkább az a fajta szépség, amit nem nézni akarsz, hanem túlélni.

Ez Kelet Európa esztétikája: amikor a táj nem díszlet, hanem lelkiállapot.

The post Kelet Európa, nem képeslap appeared first on Alexander Wolf Writings.

Aragorn például nem egyszerűen egy királyi örökös, aki magabiztosan lép a trón felé. Hosszú éveken át cipeli a származásából fakadó felelősséget, a múlt árnyait és a jövő bizonytalanságát. Nem a sebezhetetlensége teszi naggyá, hanem az, hogy a kételyei ellenére is vállalja azt, amire hivatott. A bátorsága nem hangos vagy kérkedő, hanem csendes, kitartó és sokszor magányos. A filmekben megjelenített karakterrel kapcsolatban ez az aspektus jobban ki van hangsúlyozva, de a könyvbéli Aragornon is látszik, hogy a királlyá válásához hosszú út vezetett.

Faramir alakja szintén azt mutatja meg, hogy a legmélyebb küzdelmek gyakran nem a csatatéren zajlanak. Egész életében apja elismerésére vágyik, miközben olyan ember próbál maradni, aki nem adja fel a saját erkölcsi iránytűjét. Az ő ereje nem abban áll, hogy érzéketlen a fájdalomra, hanem abban, hogy nem engedi, hogy a szeretetlenség és az elutasítás keserűséggé formálja.

Testvére, Boromir pedig a legemberibb talán mindegyikük közül. Ő elbukik, mert ember, mert a legtöbben mi magunk is elbukunk életünk során, nem egyszer, hanem többször is. De képes felállni és képes végül önmagát megváltani. Halála pillanatában nem egy bukott ember, egy kapzsi gonosz árulót látunk, hanem egy hőst.

Frodó útja talán az egyik legfájdalmasabb példa erre. Ő nem ugyanazként tér vissza, mint aki elindult. A Gyűrű terhe, a félelem, a kísértés és az út során elszenvedett sebek örökre megváltoztatják. Tolkien ezzel valami nagyon emberit mond ki: vannak utak, amelyek után nem lehet egyszerűen visszatérni a régi élethez. Vannak tapasztalatok, amelyek nyomot hagynak bennünk akkor is, ha kívülről már úgy tűnik, véget ért a harc.

És ott van Samu, akinek hűsége talán az egyik legtisztább formája a szeretetnek Tolkien világában. Samu nem tudja levenni Frodó válláról a terhet. Nem tudja helyette végigjárni az utat. De mellette tud maradni. Tudja támogatni, felemelni, bátorítani, amikor már minden reménytelennek látszik. Ez a felismerés különösen erős: nem minden fájdalmat tudunk megoldani a másik helyett, de jelen lehetünk mellette, hogy ne egyedül kelljen hordoznia.

Tolkien világában a valódi erő tehát nem a tökéletes önállóságot jelenti. Nem azt, hogy valaki mindent kibír egyedül, segítség nélkül. A Szövetség sem azért jut el a céljáig, mert minden tagja önmagában legyőzhetetlen. Éppen azért van esélyük, mert egymás mellett állnak. Mert különbözőek, mégis képesek közös célt vállalni. Mert amikor az egyikük elgyengül, a másik továbbviszi a reményt.

Ez a gondolat ma talán fontosabb, mint valaha. A mi legnehezebb csatáink sokszor nem látványosak. Nem mindig van előttünk egy megnevezhető ellenség, nem mindig van kard, páncél vagy csatatér. Sok küzdelem belül zajlik: gyászban, szorongásban, magányban, kiégésben, csalódásban vagy abban a csendes fáradtságban, amelyről mások talán semmit sem látnak.

Nem minden seb hagy nyomot a testen. Nem minden harc látható kívülről. És nem minden győzelem néz ki úgy, ahogyan a történetekben megszoktuk. Néha győzelem az is, ha valaki reggel felkel. Néha az is bátorság, ha valaki kimondja: „ez most egyedül túl nehéz”. Néha a legnagyobb erő nem abban van, hogy összeszorított foggal továbbmegyünk, hanem abban, hogy engedjük, hogy valaki mellénk lépjen.

Tolkien hősei erre emlékeztetnek bennünket. Arra, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is képesek vagyunk felállni és cselekedni. A remény nem mindig bizonyosság, hanem sokszor döntés: egy újabb lépés akkor is, amikor nem látjuk az út végét. Az igazi hősiesség pedig nem mindig hatalmas tettekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy a sötétség ellenére sem fordulunk el egymástól.

Talán pont ezek miatt maradnak velünk ezek a történetek és azért, mert nem azt mondják, hogy erősnek lenni annyi, mint soha nem megtörni. Helyette olyan komplex képet alkot azzal, hogy megmutatja, még a megtört ember is lehet bátor, s hogy a fájdalom nem veszi el az értékünket. Illetve, hogy vannak terhek, amelyeket nem tudunk levenni egymás válláról, de együtt mégis könnyebb tovább vinni őket.

The post Tolkien hősei appeared first on Alexander Wolf Writings.

Nos, azonban a posztok hiánya nem egyenlő azzal, hogy nem is írtam semmit az évben. Röviden és tömören a munkáim és a PhD-vel járó feladatok elvették az időmet. Azonban ez azt is jelenti, hogy lassan megjelennek azok a publikációim, amelyek akadémikus szinten is jelentősek és a tudományos szakmai pályámat is előre mozdítják. A félév alatt több konferenciát is megjártam és a nyáron két tanulmányom is meg fog jelenni. Ezt követően pedig jön a folytatás. Robogunk a disszertáció fejezeteinek megírása felé.

Természetesen a blog szerű bejegyzéseimmel is szerettem volna foglalkozni az év során. Van olyan írásom, amelyen már karácsony óta ülök, mert nem volt időm rendesen nekiülni azóta. Illetve a műfordításaim sincsenek elfelejtve. Így hamarosan azokat ki fogom posztolni, amelyeket jegyzet formából sikerült teljes értékű írássá formálnom. Kezdésként pedig épp azt fogom kirakni, amely még karácsony táján fogalmazódott meg bennem, mikor újra kezembe vettem Tolkien műveit.

Számomra J. R. R. Tolkien az egyik példakép és írásai nagyon motiválóak. Tulajdonképpen ő motivált arra is, hogy elinduljak egy tudományos pályán. Valamint, hogy karakterei adtak támpontot ahhoz, hogy milyen irányba induljak és hogy kitartsak, mindig keményen dolgozzak. Második helyen pedig Farkas Attila Márton áll, akinek az írásai éppúgy ápolják a lelket, ahogyan az elmét is. A Buddhizmus is már régóta foglalkoztat és próbálom beleépíteni az életembe a tanait lépésről lépésre.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az életben rengeteg jó embert ismerhettem meg. Sokan barátként, míg mások mentorként hatottak rám. Kemény munkámmal pedig próbálom meghálálni mindazt a támogatást, amit kaptam tőlük. Így van honnan motiválódni. A nehéz része ennek természetesen az, hogy ezt az energiát átalakítsuk produktivitássá. Azonban az sem gond, ha ez nem mindig megy. És hát nekem se mindig sikerül, sokszor elcsúsztam idővel és végül ezért nem sikerült odaérni ahhoz, hogy egy tanulmány írását követően a kreatív írásra adjam még aznap a fejem. A kimerültség is ugyan olyan emberi dolog, néha ezt el kell fogadni. Melyik írónak ne lennének félbehagyott vagy kiadatlan köteg írásai a fiókban?

The post Ritka írások kora appeared first on Alexander Wolf Writings.

Mondják a nagy mesterek, akik hasonló körülmények közül jöttek, hogy ez egy nagy kihívás, egy váltás, egy lépés, amelyet meg kell tenni, ha az ember első generációs értelmiségivé akar válni. Le kell faragni a göcsörtöket, az ágakat. Be kell illeszkedni – tagozódni. De vajh, tényleg be kell? Nem mindenki tette, s joggal. Önazonos maradt, megőrizte kétlakiságát, s végül lemondván a pillanatnyi ám akkor nektárként kacsingató elismerésről, a margón maradtak. Ám végső soron ők tűntek ki, s maradtak fenn.

Kikre lehet hát felnézni? Ki ád nékünk példát?

Vidékiként, falusi proletárként vagy parasztként felkerülni a városba, a városi és polgári értelmiség közé nem kellemes élmény. Az ember érzi, hogy nem tartozik oda. Máshogy gondolkozol, máshogy ülsz, állsz, nem tudod még a villát vagy a kanalat sem úgy fogni. Nem mondják, nem is feltétlen éreztetik, de mégis megvan az összhatás. Ahogy rád néznek, ahogy leültetnek.

Kimérten megfogalmazódik az ítélet azon az alapon, hogy hogyan is fogod azt a kávés csészét, s hogyan szüpürtyölöd fel. Nem illik. Nem oda illek. Alapjáraton is érződik a működésből fakadóan, hogy nem kompatibilis a vidéki mentalitás a városi polgáréval. Ez Magyarországon belül is még fokozható, hogy idézzek például Farkas Attila Mártontól, a „pannonok és hunok” ellentétével. Vagy más szóval élve a nyugathoz húzó, s a kelethez húzó országrészek ellentétével. Ennek persze része az is, hogy mennyire elmaradott a Duna keleti oldalán elterülő országrész, s mennyire hasonlít ezáltal a sztyeppei khánságok, vagy épp avar kaganátusok lélektanára. És ezzel szemben mennyire nyugatos és kulturálisan fejlett a Dunától nyugatabbra elterülő országrész. Világokat szétválasztó fal ez a Duna, s ki vándorként átkel rajta, hát magára vessen, ha kívülállóként tekintenek rá. Megérdemelt sors ez tán?

Nehéz magyarnak is megmaradni, a tiszta értelemben, mert ha az ember kicsit kinyitja a szemét és körülnéz, netalán messzebbre néz, akkor világossá válik, hogy identitásunknak nem csak az a része, hogy magyarok vagyunk, s azon belül pannonok vagy hunok. Európaiak is vagyunk, s ha az ember értelmiséginek tekinti magát, akkor valamely szinten szerintem világpolgárrá is kell válnia. Ebbe nem fér bele az, mikor egyik-vagy-másik törzs kirekeszti a kurzusból, mert arra való hivatkozással, hogy az igaz magyarok nem lehetnek vagy nem csinálnak [és ide helyettesíts be, amit csak akarsz]!

Végül magyar magyarnak lesz farkasa. Így önmagunkat átkozzuk el, s süllyedünk el a mocsokban. De ha az ember csak egy kicsit is kitekint és európai polgárként kezd el gondolkozni, akkor hídépítőként lesz képes megácsolni azt az utat, amely ezeket a vad ellentéteket is képes lehet nyugodtabb mederbe terelni a történelem ezerágú folyóján. Mert mégis csak egy irányba folyik minden, még akkor is, ha vargabetűket formál egy-egy ág. S a nagy kérdés az, hogy végül milyen sodrásba kanyarodunk majd vissza. Ám legyen a sodrás bármilyen vad is, a kreatív és kiegyensúlyozott ember képes lehet hidakat ácsolni, amely világokat köthet össze.

Viszont ez a gondolkozás szintén idegenné tesz hazámban. Viszont mivel haza is húz a szívem, amely ezer darabra szakad az ország sorsát látván, Európában is csak féllábbal vagyok hát. Ott is látszik, hogy túl gyorsan iszom azt a kévét, túl sebesen falom be azt a süteményt, mert él bennem a trauma – az a tiéd, amit megeszel. Minden mulandó és mindent el is vehetnek az erő jogán. Kelet Európa, otthonom, mely meghasadt, s így mi legyek én, ha nem egy meghasadt személy?

Hiába vallok európai értékeket és élnék polgárként, miközben vissza is vágyom a faluba, a meghittségbe és a természetbe. Ezek ellentétes gondolatok. S lőn, a hideg téli éjszakán a szürke szovjet lakótelepek nyomasztó sorai közt bolyongok egy ex-szovjet kelet európai városban. Elveszetten, meghasadt lélekkel, mivel sem ide sem oda nem tartozom. De vajon akarok-e tényleg ide vagy oda tartozni? Nem hiszem. Bennem él mind a két világ, s én mind a kettőt érteni vélem és szeretnék megmaradni önmagamnak. Maradok hát a margón én is, mint előttem oly sokan. S ez így van talán rendjén.

Ez az érzés a metaforája e vidéknek is, amely ugyan ezzel az identitás válsággal küzd. A poszt- vagy ex-szovjet kelet és közép európai országok mind kitűnnek az Európai Unió soraiból, mert más a két világ. De vajon fontos-e vagy kell-e nekünk hasonlóvá válni ahhoz, hogy együtt építsük Európát? Így elevenedik meg az a metafora, amely a szürke és kihaltnak tűnő szovjet építésű lakótelep esztétikájában visszatükröződik a változtatni kívánó fiatalság világvége utáni hangulatában. Amely fiatalság erőtlenséggel vegyített depresszióba zuhan vissza, miután a kilátástalanság megfolytja a kreatív tenni akaró szíveket.

The post Két világ polgára… vagy épp eggyé se? appeared first on Alexander Wolf Writings.

De egy kívülállónak, a nem-emberi szem számára, ez egy olyan furcsa tevékenység és folyamat, amit nehéz pontosan leírni.

Egy könyv olvasása közben kívülről úgy tűnhet – ha hajlandóak vagyunk egy lépésnyit távolabb lépni –, hogy egy meglehetősen szőrtelen állat, ha úgy tetszik, egy majom, egy elhalt fadarabot bámul, amelyre furcsa szimbólumok vannak felfestve, amelyeket más, rég elhalt dolgokból készült anyaggal vittek fel, majd ezeknek a szimbólumoknak a bámulásától ez az állat betép.

Így tűnhet az olvasás kívülről: egy papírra, egy elhalt fadarabra írt szimbólumok hatására dolgokat képzelünk el az elménkkel. Fantáziálunk és olyan dolgokat látunk az elménkkel, amelyek valójában nincsenek ott. Határtalanul, messzi tájakra utazhatunk és több különböző életet élhetünk, kreatív emberi elménkkel megfigyelve a végtelen lehetőségek kozmoszát. De ez nem más, mint egy furcsa szimbólumokkal teleírt papírdarabot bámulva hallucinálni; megjegyezvén, hogy amely szimbólumoknak az emberi szemlélőn kívül más semmi értelmet nem tud hozzájuk rendelni.

The post Olvasás külső szemmel appeared first on Alexander Wolf Writings.

Egyéb érdekességként megjegyezhető, hogyha a fent említett Britannica enciklopédiára hivatkozunk, hogy az Exeteri Kódex néhány hosszú vallásos költeménnyel kezdődik. Az első ilyen a „Christ”, az az a „Krisztus” címet viseli, és ez három részből áll. Ezt követi két vers Szent Guthlakról; a töredékes „Azarius”; és végül az allegorikus „Főnix”. Ezeket pedig számos rövidebb vallásos vers követi, amelyek közt számos olyan is van, melyek csak ebben a kódexben maradtak fenn.

Az összes fennmaradt angolszász dalszöveg, vagy ahogy általában nevezik őket – „A vándor” („The Wanderer”), „A tengerész” („The Seafarer”), „A feleség siráma” („The Wife’s Lament”), „A férj üzenete” („The Husband’s Message”) és „A romlás” (vagy „A birodalom bukása”, feltehetően a Római Birodalomra vonatkozóan idézi fel egy letűnt birodalom névtelen városának aranykorát, angolul: „The Ruin” címet viseli) – megtalálható az Exeteri Kódexben. Ezek, ellentétben a kódex első részében található vallási szövegekkel már világi versek, amelyek a szerelmeseket szétválasztó sorsról, száműzetésről, bánatról vagy a tenger borzalmairól és egyben annak vonzerejéről szólnak. A leíró költemények a sivárság és a magány megrendítő érzését idézik fel, bár némelyikük – például „A vándor” és „A tengerész” – vallási allegóriával is tűzdeltek, így több rétegű jelentéssel bírnak.

Ezeken kívül érdekesség még, hogy az Exeteri Kódex 95 óangol rejtvényt (vagy másként találós kérdés) is megőrzött az utókornak; amely egy olyan műfajt mutat be a régmúltból, amelynek egyébként csak egyetlen másik képviselője maradt fent számunkra (Aldhelm verses rejtvény gyűjteménye, amely elsősorban latinul íródott szövegeket tartalmaz). A rejtvény egy jelentős és tekintélyes irodalmi formának tartották a kora középkori Angliában. Ezek a találós kérdések latinul és óangol verses formákban íródtak.

Az Exeteri Kódex fennmaradó része tartalmazza azt az úgy nevezett „A rímelő költeményt” („The Rhyming Poem”), amely az egyetlen ilyen jellegű szöveg; a gnómikus verseket (bölcseleteket); a „Widsith” című költeményt, amely egy kitalált bárd hősies elbeszélése; és a két refrénverset, a „Deor” és a „Wulf és Eadwacer” című írásokat. Első ránézésre a versek elrendezése véletlenszerűnek tűnik, azonban a források arra engednek következtetni, hogy a könyvet feltehetően egy korábbi gyűjteményből másolhatták vagy fűzhették össze. Sajnos azonban a kódexben rengeteg sérült és hiányos oldal található, amelynek következményeként a legtöbb szöveg hiányos, így nehéz teljességében értelmezni őket. Például nem lehet tudni, csak feltételezni, hogy a „A feleség siráma” („The Wife’s Lament”) és „A férj üzenete” („The Husband’s Message”) című dalok valószínűleg párban állnak és egymásnak válaszolnak. Ennek eredményeként sem a kutatóknak, sem a műfordítóknak nincs egyszerű dolguk, ha ebbe a fába szeretnék vágni a fejszéjüket.

Az Exeteri Kódex digitalizált, online ingyenesen elérhető verziója (óangol nyelven és írással):

https://theexeterbook.exeter.ac.uk/viewer.html

Források:

Luebering, J.E. & Britannica. Exeter Book. Link: https://www.britannica.com/topic/Exeter-Book

Orchard, Andy. 2013. „Enigmata”, in The Wiley Blackwell Encyclopedia of Anglo-Saxon England, Lapidge, Michael; Blair, John; Keynes, Simon and Scragg, Donald [eds.]. Chichester: Wiley Blackwell.

The post Az Exeteri Kódex és fordításai appeared first on Alexander Wolf Writings.

A kocsmadalok a mi kis hazánkban nagyon népszerű mulatságnak számítanak, és ez nincs máshogy Európa szerte sem. Kedves barátainknál és testvéreinknél a lengyeleknél is hasonló a helyzet. Illetve, az általam kedvelt és nagyra tartott angol kocsmakultúrában is hemzsegnek az efféle népköltemények.

A következőkben hozni fogok nektek pár ilyen dalt, saját tollammal fordítva. Legfőképp azért, mert egy számomra igen kedves fordítási projektben összefutottam néhány vicces, ám de olykor komoly témákat elviccelő szerzeményekkel. A fordításukkal is jól szórakoztam, így gondoltam megosztom veletek is őket.

Többnyire ritmusosak és vidáman énekelhetők. Ám a „Részeg sirató”, amely az angol „The Drunkard’s Song” című népkölteménynek egy átirata eléggé szépen tükrözi a lengyel néplelket, ugyanis hamar komolyabb fordulatot vesz. Többnyire próbálja elviccelni e igen gyakori rabsors komolyságát, melyet az ital jelent. Lefesti tehát számunkra, hogyan is tekintenek oly sokan az életre, itt Európa szívében — egyszerre komor és szürke, de mégis megtanultak rajta nevetni.

Az angol dalok és énekek ezzel szemben vidámabbak, és inkább viccesek. A komolyság csak ritkán jelenik meg bennük, valahogy úgy, mint egy matróz fogsorában az ép fogak. Egy nagyon más hangulatot tükröznek és ezzel párhuzamosan egy olyan életérzést, amely nem idegen tőlünk sem.

Ám én mégis azt érzem, hogy a magyar szürke hétköznapok közepette, csak úgy alapjáraton, ahogy nálunk vidéken szokás mondani, a lengyel életérzés sokkal közelebb áll hozzánk. Vidéken, mikor betértem egy kis kocsmába, ahol helyi, jól összeszokott társaság fogyasztotta napi rutinjának és rituáléjának megfelelő itókákat, hasonló beszélgetéseknek vagy jeleneteknek lehettem tanúja. Hiszen egymást támogatva próbálták megosztani nyűgeiket, bajaikat, majd ezeket elviccelve mégis vidáman folytatni napjukat. Mellesleg nem volt az sem életidegen, hogy le-leragadtak egy-egy ilyen helyen egész napokra, hacsak nem kocsmatúrán voltak épp. Ennek ellenére vidámságuk és szomorúságuk közepette egy nagyon erős kötelék alakult ki közöttük, egy fajta családdá szerveződtek, ha szabad így fogalmaznom, mivel összekovácsolta őket az a sok nehézség és az a sok vidámság, amelyeket megosztottak egymással. Mesélem mind ezt tapasztalatból, mivel tömérdek éven keresztül volt nekem is részem ebben… és néha biza hiányzik.

Ilyen és hasonló témákkal és életérzéssel telítettek a következő címek, melyeket hamarosan olvashattok majd az oldalon:

• A korhely dala (The Drunkard’s Song)
• Van egy kocsma a városban (There is a Tavern in the Town)
• Részeg sirató (Lengyel átirata az angol „The Drunkard’s Song” című népkölteménynek)
• Kocsma nyílott a faluban (A „There is a Tavern in the Town” egy másik változata)

Előre is jó szórakozást kívánok!

The post Korhely- és kocsmadalok appeared first on Alexander Wolf Writings.

Igazából nem is csak egy darab újrafordítás született az elmúlt években, hanem három is. Ennek több oka is van, köztük, hogy egy lengyel fordító kollégával folytatott beszélgetést követően született meg az ötlet és a saját igényem, hogy ezt a kis rigmust újra elővegyem több soron is. A kedves kolléga rávilágított pár fontos aspektusra, amelyet az első változatból kihagytam, mikor azt írtam. Bár hozzá kell tennem, hogy az első verzió formailag és stílusilag a leghűbb az eredeti sorokhoz. Ám a nyelvi sajátosságok miatt kénytelen voltam kicsit hozzátoldani. Szóval megszületett eme műnek az újrafordítása több soron is, amely olyan elemeket is tartalmaz, melyek hozzáadnak a lengyel pajzán néplélek megértéséhez.

Az eredeti lengyel rigmus:

Pierwsza panna z Vicovaro zawsze rada iść na siano.

Druga panna z Vicovaro daje chłopcom tylko rano.

Trzecia panna nie ma zasad, zawsze łasa na kutasa.

Az angol fordítás, amely elhangzik a Witcher 3-ban:

Once was a maid from Vicovaro, tight at night, she'd be loose come 'morrow, early in the morning!

Another maid from Vicavaro, ploughed with pleasure drank with sorrow, till early in the morning!

Our third maid was not demanding, gave it up to any man standing, early in the morning!

Az újrafordított magyar rigmus első változata:

Az első vicovaroi hölgyike mindig szívesen borzol szénát ölibe.

A második vicovaroi menyecske férfiakat reggelizik szégyenszemre.

A harmadiknak szabályai sincsenek, ha vigyázva áll csak intsetek.

Az újrafordított magyar rigmus második változata:

Egyszer volt egy hajadon Vicovaroból,
feszes testéhez széna szalma volt való, mint neki illő ágyikó.

A második szép leány Vicovaro utcáiról,
reggelire szerelmét vágyból, s italát csak keserű magányból.

A harmadik kisasszony szabály nélkül vétkezik,
megkaphatja bármelyik, csak keményen álljon nekik!

Az újrafordított magyar rigmus harmadik változata:

Volt egyszer egy hajadon Vicovaroból,
éjjel feszes s párnák közé való, reggelre nedves lesz a takaró.

A második szép leány Vicovaro utcáiról,
reggelire szerelmet fogyaszt vágyból, ám italát szégyenteljes magányból.

A harmadik kisasszony szabály nélkül vétkezik,
megkaphatja bármelyik, csak keményen álljon nekik!

Hogy ezek közül kinek melyik tetszik jobban, azt rátok bízom kedves olvasóim. És ezek közül akkor melyik fordítás is kerül bele az új kiadásba? Hmm… ezt egyelőre nem lövöm le nektek!

The post A „Vicovaroi szép leányok” újrafordítása appeared first on Alexander Wolf Writings.