De vajon mi választhatunk e?
Választunk e?
Vagy csúful beletörődünk,
S rútul eldobjuk,
A reményt, mi szívünket élteti…

Vajon ki a bölcsebb?
Ki kihívja a Halált?
Vagy Ki elfogadja elkerülhetetlen sorsát?
Jer, jer… S vigyél ha kell!
Mikor menni kell, hát menjünk…

Ne vesztegessük időnket,
Hisz sok dolgod van még,
Rengeteg lélek vár reád,
Rengetegen kiknek át kell kelni….
S széles e világ sorsa sem lehet más.

The post A Halál verse appeared first on Alexander Wolf Writings.

The post Farkasok üvöltése zeng… appeared first on Alexander Wolf Writings.

The post Hold árnyék appeared first on Alexander Wolf Writings.

Repedések mélyén ott lapul az kegyetlen angyal.
A törékeny, ám az én féltő reményem,
megállíthatatlan bejő’ a varjú ének és én szavalom.
Azt a csodás szót és gyönyörű hangot idézem.

Mégis fáj a nappal,
kisütni sem akar…
Csak kopognak a cseppek
a hideg kemény üvegen.

Hiába csodás és veszekszik a zajjal!
Mégis fáj a hangja,
szívem hiába takarom.
Lenyugtat, ám éles, mint a szablya.

Álmomban látom a vágyott jövőt,
álmomban látom őt…
S csorog, mint patak az éjjeli eső;
ott dörög, amott szakad a zabolátlan erő.

Hiába, a toll kiesik kezemből,
s a tinta, mint vér folyik a sebből.
Elejtem a poharat, s kiborul a korty
szétfolyik a gondolat, a padlón a sors.

És lám fölkelt az éj! Így múlt el a hajnal.
Éjsötét varjúszárnyak csapnak össze fejem fölött,
s eltűnik, s köddé válik körülöttem minden.
Szilánkokban hullik szét eme Tükörvilág, legyőzött.

The post Varjúszárnyak appeared first on Alexander Wolf Writings.

A gondtalan szerelem oly tündöklő, mint haragos tűzből születő,
ám heves, akár a csillagok között táncoló dühöngő sárkányok.

Jaj! Kitépném szívemből a bánatos láncainkat!
De apró kezek mélyre vetették csontjaimba.

Ahogy a parázs pontként ragyog a sűrű sötétségben – maguk a messzi villámok.
A szúró fény melegen s óvatosan kúszik szívem kamrájába – a halálos ölelő.

Keskeny tűkkel a keblembe – a mérget, mint a művészek, úgy festik – fecskendezik.
Már nem gyógyíthat meg a pusztai gyógynövény – az édes őszirózsa nedve sem.

Ősi – mint a régi dalokba szőtt – a vágy, ott csörgedezik!
És mit Kórus megénekel, mely engem hajt, mélyre vessem…

The post Karmazsinszív appeared first on Alexander Wolf Writings.

Élvezem édes és lágy, ám feketén párnázott koporsómat
– vesd szemed az üres keresztfára, s vedd le kezed a hideg lapról –
a fáradságos munka és a kitartás utolsó csendes jutalmát.

A lélek gyöngyszeme, s szíve az otthonnak…

– Hiányzik tested melege, az ölelés,
megnyugtató hangod, édes szavaid,
és a kis göndör szájad szélén, mikor mosolyogsz…

– S ó mondd: mi az, hogy egész?
Csak létezni? Lenni, ó ábrándjaid,
melyek tengerbe fojtanak, mikor öleléssel elfogsz?

Kérlek, óvd s vigyázd – hullámok hiába tombolnak!

Mert vágyom én a sírba…
Csak hogy veled lehessek én lelkem-varja…

The post Fekete betűk – Fekete levelek appeared first on Alexander Wolf Writings.

Összecsap Kelet s Nyugat! Nyughatatlan vén erők.
Ismét veszélyesek lettek a vidékek,
ocsmány viszályuk szít. Hitünk megremeg, imába
folytjuk fohászunk. S jő a lidércek,

feketék serege. Vezérüknek nyomában, rabszolgának
kiáltása hallatszik a távolba.
Félelem költözik a szívekbe, s bennem is nő az érzés.
Ne nézz bele a vad lángokba!

Ott látod: hatalmasok kiáltanak parancsokat katonáknak,
s ismét az ártatlanok vére hullik majd.
De mi tévő legyen az ember? Vajon hallatszódik-e a kérés?
Vagy nem hallatik mást a világ, csak jajt?

Félek én sárban s mocsokba hullva meghalni…
Végtelen lapok között a feledésbe veszni…
Fátyol mögé bepillantani s többé nem látni,
és ama révész… arcát utoljára megpillantani…

The post Sötét felhők gyülekeznek appeared first on Alexander Wolf Writings.

Itt vagy ott akár több is pislákol,
máshol gyérebb, kevesebb van.
Egyik sírt ezernyi láng elborítja,
míg a másiknál egy sem csillan.

Ám nem a gyertya a lényeg…
Nem számít mennyi,
nem ez mutatja meg életünk,
s értékünk. Veszni

nem hagyja, tengődni végleg.
Megvilágítják ugyan útjukat,
ám mi is velük ott térdelünk.
S mindegyik felfedi sorsukat.

Ott állnak mind, rég vár rájuk a vég.
Hiába világít az a sok ember,
s hiába állnak ott virággal kegyesen,
vakszemem mégis felismer.

Valahol ezernyi gyertya ég,
míg máshol egy darab sem,
valakinek emlékét becsesen
őrzik, a másokét senki nem.

Kalapom emelem,
s mellemhez szorítom,
emlékük tisztelem,
s nagy becsben tartom.

The post Gyertyák pislákoló fénye közt… appeared first on Alexander Wolf Writings.

Édesem, s miben vagy oly bűnös, árulást látok szemeidbe,
Hogy mélyükön tűz gyúljon, ajkaid mily szépen nevetnek?
Túl nagy bizalmat adtál az erényeimnek, s saját erőidnek,
Viszont a teremtő túl sok tüzet öntött lényeinkbe.

Végtelen napokon és heteken át végig harcoltunk,
Fiatalon, mindig magányosan, ám kéz a kezet fogva,
És egymáshoz mindketten sokáig méltóak voltunk.

Most, áh! elmegyek, s könnyeimmel az oltárokat borítva,
Nem könyörgöm megbocsátásért, bűnöm e balsorsunk,
Csak engedd, hogy Isten ne büntessen bánatba taszítva.

The post Adam Mickiewicz – XIV. Odesszai szonett – Sóhajtások appeared first on Alexander Wolf Writings.

Bárhogyan is szeretnénk,
Tiszta szívvel szeretni,
Cipelni kell e döntés terhét.
Hazát rendületlenül építeni
Vagy mit szerelem felperzselt…

Mindezt egyszerre nem lehet.
Tiszta szívvel szeretni,
Lángoló csókjának szerelmét,
Vagy zengő himnuszt éltetni,
Hitünk s életünk döntést követelt!

The post Tiszta szívvel appeared first on Alexander Wolf Writings.