Nem naplemente, nem panoráma, nem szűrővel megszépített táj. Hanem mocskos, szürke égbolt, ami úgy nyomja rá magát a városra, mintha soha nem is akarna felszakadni.
A természet fekete-fehér. Nem azért, mert művészi, hanem mert kifagyott belőle minden élet é szín. A fák csupaszok, a bokrok halottak, a fű sáros és barna, a levegő pedig olyan hideg, hogy nemcsak az arcodba vág, hanem valahogy beljebb megy. A csontig. A gondolatokig.
Nincs panoráma. Csak panelházak, üres buszmegállók, repedezett járdák, ázott kabátok, rozsdás kerítések. Minden olyan, mintha valaki félbehagyta volna a világot, aztán elfelejtett volna visszajönni befejezni.
És mégis van benne valami ismerős szépség.
Nem kellemes. Nem vigasztaló. Inkább az a fajta szépség, amit nem nézni akarsz, hanem túlélni.
Ez Kelet Európa esztétikája: amikor a táj nem díszlet, hanem lelkiállapot.
