Írásaim

Képzelj el egy huszonéves vidéki srácot. Olyat, aki nem hős, nem forradalmár, csak élni akar. A családja valaha földből élt, állatokból, termésből, munkából. Aztán egyszer csak eltűnt minden: a földek másoké lettek, a támogatások azokhoz mentek, akik nem vetettek, csak birtokoltak. A környéken nem maradt más, csak egy gyár. Persze az is termőföldre épült. Csak hogy pontosan lássuk, miből lett a jövő.
A fiú jelentkezik. Felveszik. Azt mondják neki: dolgozz rendesen, figyelj, és előrébb juthatsz. Ő pedig dolgozik. Nem kérdez sokat, mert aki vidéken munkát kap, az először hálás, nem gyanakvó. Azt mondják, minden szabályos. Van maszk is. Európa van, huszonegyedik század, modern üzem, kormányzati büszkeség. Ez nem valami távoli ország, ahol az emberélet olcsó.
Aztán évek múlva ott áll egy kórházi folyosón. Harmincnégy éves. Otthon egy négyéves gyerek várja, meg a felesége, aki még nem tudja, hogyan kell egyedül tovább élni. És akkor felmerül a kérdés: ki tudta? A főnök? A tulajdonos? A minisztériumok? Azok, akik szalagot vágtak, mosolyogtak, sikerről beszéltek?
Lehet, hogy ez csak képzelet. Lehet, hogy túlzás. Lehet, hogy majd legyintenek rá: hiszti, politika, sivalkodás. De ha csak egyszer is igaz, akkor a hazugság ára nem pénzben mérhető. Hanem tüdőben. Gyerekben. Özvegyben. És abban a csendben, ami akkor marad, amikor már mindenki tudta, csak senki nem mondta ki.

Az alkoholfogyasztás hirtelen és nagyarányú növekedése nem a jólét jele, sokkal inkább annak tünete, hogy az emberek menekülni akarnak a valóság elől: felejteni szeretnének, nem gondolkodni, beletörődni abba, amin nem tudnak vagy nem mernek változtatni. Az alkoholizmus azóta is súlyos társadalmi probléma. Nemcsak az érintett ember egészségét és életét rombolja szét, hanem gyakran a családját is magával rántja.
A kommunista rendszer tele van egyéni és családi tragédiákkal, amely ebbe ágyazódott bele. Ez a rendszer kifelé egy hamis, propagandából felépített, a valóságban nem létező világot mutatott. Egy megszépített, mesterséges képet, amelynek kevés köze volt az emberek mindennapi tapasztalataihoz. Hasonló mechanizmust láthattunk később a Fidesz esetében is 2010 és 2026 között is, de legfőképp talán 2016-ig, miután elkezdődött a rémképekkel való félelemkeltés is, amellett, hogy itt minden jó, míg nyugaton minden rossz. A kommunistákhoz képest ez csak korszerűbb, modernebb eszközökkel történt. A hurráoptimizmus könnyen hat azokra, akik kevésbé gondolkodnak kritikusan, főleg ha társul hozzá ellenségkép, látványos kirakat, cukormázas médiafelület és állandóan sulykolt sikerpropaganda.
Ez áthatja a magyar néplelket…

Egy hideg novemberi eső áztatott délután folyamán tértem be ebbe a kellemes kis intézménybe, amit a helyiek csak „A Kocsma” néven emlegetnek. Nem sok kedvem volt az utcákon botorkálni, hiába állt el az eső, s lett volna egészen idilli a hangulat, ugyanis sötétség borította már odakinn az álmos kis városkát. Annak ellenére, hogy még délután hat óra sincs, hangzanak fel a „Jó estét!” felkiáltások amerre csak emberek járnak. A tél közeledtével ugyanis hamarabb tér nyugovóra a fényt és melegséget adó nap, s ezzel a hideg késő őszi kora estéken mindenféle embert beterel egy-egy kávézóba, cukrászdába, vagy az oly zsúfolt kocsmákba. Ez nincs másként a kis egyetemi városban sem, ahol egyetemisták, tanárok és professzorok ülnek akár egyazon asztalnál és osztozkodnak közös bajaikban s bánatukban. Nem akartam én hallgatózni, nem ezzel a szándékkal tértem be a kocsmába aznap, ám egyedül voltam, s akarva-akaratlanul így ezeket a dolgokat meghallottam…

Egy pillanatra elméláztam és erősen fókuszálva az előttem lévő karosszék finoman megformázott kecses vonásaiba mélyedtem, míg a sebesen száguldó vonatról nézve a táj teljesen elmosódott a számomra. A háttérben nem volt más csak egy massza, mely zöld, kék és barna...