Egy pillanatra elméláztam és erősen fókuszálva az előttem lévő karosszék finoman megformázott kecses vonásaiba mélyedtem, míg a sebesen száguldó vonatról nézve a táj teljesen elmosódott a számomra. A háttérben nem volt más csak egy massza, mely zöld, kék és barna foltokban kavargott. Aztán úgy elkeveredett, mintha megállt volna az idő s vele a vonat a mozgásban. Ám ez csak érzéki csalódás volt, amely összevegyült szemem és elmém fáradtságával.
Majd hirtelen feleszméltem, mintha erős kezek ráztak volna fel mély álmomból. Megrázó volt, de szükséges, mert a figyelmem nem lankadhat ennyire, érzéseimet nem tompíthatom el. És egyszeriben azon kaptam magam ahogy a finom fekete arany gőze felett körül ölel egy lágy muzsika. Talán a zongora hangja keveredve a hegedű dallamos ritmusával segített engem teljesen transzba esni az elmúlt pillanatokban. Bár pontosan nem tudom megállapítani, hogy eme állapot pillanatokig, másodpercekig vagy percekig tarthatott-e.
Kollégám e gondolatmenet közepette visszatért és leült a székre, melyben úgy elmélyedtem gondolatban a mielőbb. Leül, s nem lehuppan, vagy szabályosan beleesik, mint azt otthon szokás… itt Európában mindennek kultúrája van. A kávénak, lásd a kávéházakat, az evésnek – nem csak küzdenek az életben maradásért és mint éhező vadak állatmódjára két-kézzel markolnak az élelembe, hogy azt másodpercek leforgása alatt elpusztítsák és magukévá tegyék. Nem, itt kecsesen, szabályok mentén, pontosan kimért fűszerezéssel, csakis a megfelelő körettel lehet bármit is elfogyasztani. De nem ám akármikor! Ohoho! Nem, mindennek megvan a maga pontos és kimért ideje. És akkor az evőeszközök sokasága még szóba se került.
S így van ez még a vonatozással is. Finom ülések, mesés tájak közepette, az első osztályon kabinokkal és még néhol ágyakkal is. Büfékocsival, ahol egy kellemes kávé társaságában, vagy a finomnál finomabb likőrök és szeszek mámorában tölthetjük el ezt az időt. Ahonnan én jövök ott ez mind a szürke halál árnyékában történik. Nincs hozzácsatolva valami fennkölt nemesség vagy érzés. Itt mindennek rituáléja van és be van öltöztetve. Ahonnan én jövök, ott ez gépies és emberi. De emberi a szó olyan értelmében, hogy az utasok eme acél és tűz katlanba kapaszkodva menekülnek a halál elől folyton folyvást.
Ez a különbség a keleti és a nyugati ember között. És keletinek vallom magam, még akkor is, ha Európa keleti vége, amely az orosz sztyeppékhez oly közel esik, Párizsból vagy Münchenből ugyan olyan európainak tűnik. De csak tűnik, mert ez sem más, mint egy színjáték.
Nyugaton mindenben van szépség, ami luxusnak számít, mert megadatott az embernek, hogy nem kell rettegniük minden pillanatban a haláltól. De keleten, ahonnan én származom, ott nincsenek örök pillanatok. Ott csak a nap mint nap ismétlődő harc megy a fennmaradásért. S mikor ez normalizálódik, akkor a szenvedés és az emberi nyomor a szürke hétköznapok érzelemmentességébe süpped. Nem hat meg senkit, mikor valaki éhen hal, kihullik a gyárban a sorból, vagy hogy összeroppan valahol. Apró porszemek a gépezetben, ami talán néha még csak jobban is megy, vagy azért, mert egy porszem végül megsemmisült és nem akasztja meg tovább a műveletet – nincs többé a gépezet terhére, vagy épp azért mert a belőle kifolyó bensőségek épp kellő kenőanyagot adnak az egyes feladatok elvégzéséhez.
Ezért nehéz nekem hozzászoknom, hogy ne kapjam a hátam mögé a fejem egy-egy apró zajra, vagy hogy ne tudjam minden egyes pillanatban, hogy ez nem örök és bármikor vége szakadhat a szaros kis életemnek, amely amúgy is csak nekem jelentett bármit is bármikor. Mi máshogy nevelkedtünk odahaza, és itt is máshogy megy ez. Ahol erős kéz embert formál és ahol az erő az úr, s nem a gondviselés, ott feláldozható felüliről lefelé bárki. Ez megtévesztő lehet a nyugati embernek, mert számokra ismeretlen – s ezt van, aki ki is használja náluk. A tekintély elv nyugaton már értelmetlen, és csodálkoznak, hogy a demokrácia, amit ránk erőltette… ránk, barbárokra… miért is nem működik olyan módon, és oly tisztán, mint náluk.
És nem, ezt a kollégám, a barátom, nem tudja megérteni, mert ő nem így él, nem ebben nőtt fel. Nem retteg és nem ismeri ezt a mély elemi félelmet. Neki a kávé, amelyet a maga németes rituáléjával elkortyolgat, minden egyes cseppjének zamatát egy-egy páncélszekrényben őrzött gyémántba rejtve – egy végtelen pillanat, amelyben ott az élvezet és érzés, hogy az élet szép.
Az élet szép, mely érzést pedig én nem tudom megélni, én a keleti ember, a rabszolga, melyet a rendszer kegyesen munkásembernek hív. Mert számomra ez mind csak szerepjáték. El tudom játszani, meg tudom állítani magam, hogy ne egy kortyként igyam meg az eszpresszómat, azért, hogy túléljek… mert nekem ez is egy túlélő játék. Azért, hogy abba pokolba ne kelljen visszatérnem. Még akkor sem, ha itt – nyugaton – semmi keresni valóm nem lenne. Nekem ez a korty kávé nem az örömet jelenti. Nem. Nekem ez annak a halálnak a szimbóluma, mely minden keleti ember mögött ott liheg szorosan és szüntelen.
Szoktam hallgatni, hogy „Ó! Ti magyarok, mindenben csak a rosszat látjátok!” vagy a jól bejáratott viccet, miszerint „Tudod milyen, mikor a lengyel mosolyog? Hát pont olyan, mikor nem!”, mert itt azt tartják, hogy a lengyel ember arcát nehéz kiismerni, mivel ugyan olyan komoran néz előre akkor is mikor mosolyog, mint mikor kesereg. Igen. Mi keletiek ilyenek vagyunk, ilyenek vagyunk mert a mi létezésünket folyamatosan végig kíséri a halál. S mi tudjuk, hogy ez a boldogság nem tarthat örökké. Ám remélem a gyerekemnek, a saját szenvedésem és áldozatom árán majd megadatik, hogy nyugatinak születhessék…
