Naplóm

Nem vagyok szamuráj. Nem élek feudális Japánban, nem hordok kardot az oldalamon, és nem egy olyan világban kell helytállnom, ahol a becsület, a szolgálat és az élet-halál kérdései nap mint nap kézzelfogható valóságként vannak jelen. Mégis van valami a szamurájok világában, ami régóta lenyűgöz. Nem pusztán a harcművészet, nem csak a kard, nem csak a történelem vagy a romantikus kép, amelyet a filmek és könyvek gyakran köréjük építenek. Sokkal inkább az a belső rend, amelyet képviselnek.

Az esztétika érzete: mocskos szürke égbolt, fekete-fehér természet, halott hideg növényzet, nulla panoráma, kellemetlen, a lelkig hatoló hideg idő.

Tolkien történetei azért tudnak generációkon át hatni ránk, mert a hősei nem elérhetetlen, hibátlan alakok. Nem azért nagyok, mert soha nem félnek. Nem azért méltók a tiszteletünkre, mert mentesek a fájdalomtól, a veszteségtől vagy a kételytől. Éppen ellenkezőleg: Tolkien világában a hősiesség gyakran ott kezdődik, ahol az ember már fáradt, megtört, bizonytalan, mégis képes továbbmenni.

Egy fél éve posztoltam utoljára az oldalon bármit is, amely igen hosszú időnek tűnhet egy hasonló kontextusban. Azonban engem nem hajt a tatár, nem a „tartalom gyártás” adja a napi betevőmet. Számomra ez egy hobbi és egy tér, ahol megoszthatom a gondolataimat. Nos,...

Mondják a nagy mesterek, akik hasonló körülmények közül jöttek, hogy ez egy nagy kihívás, egy váltás, egy lépés, amelyet meg kell tenni, ha az ember első generációs értelmiségivé akar válni. Le kell faragni a göcsörtöket, az ágakat. Be kell illeszkedni – tagozódni. De vajh, tényleg be kell? Nem mindenki tette, s joggal. Önazonos maradt, megőrizte kétlakiságát, s végül lemondván a pillanatnyi ám akkor nektárként kacsingató elismerésről, a margón maradtak. Ám végső soron ők tűntek ki, s maradtak fenn.

Kikre lehet hát felnézni? Ki ád nékünk példát?

Az olvasás, ha belegondolunk annak rejtelmeibe, akkor egy igazán furcsa emberi tevékenységnek tűnik. Ez egy olyan törekvés, amelyen keresztül megtapasztalhatunk valamit, ami valójában nem történik velünk abban az adott pillanatban. Vagy hogy más irányból közelítsek, ez egy olyan kognitív folyamat, amely segítségével megismerhetjük egy másik ember gondolatait. Ez egy tanulási, elmélyülési és érzelmi folyamat. Egy olyan élmény, amelyben elveszhet az ember, a fantáziálás egy irányított folyamata.

A Britannica enciklopédiára hivatkozva az Exeteri Kódex (vagy más néven Exeteri Könyv, angolul Exeter Book) a legnagyobb fennmaradt óangol versesgyűjtemény. Az Úr 975. esztendeje körül lemásolt kéziratot Leofric püspök (aki 1072-ben halt meg) adományozta az Exeteri székesegyháznak. Ezt a szöveget óangolról többen is, különböző módokon és értelmezésekben fordították le modern angolra. Célom, hogy egyfelől óangolból, saját értelmezésem szerint is lefordítsak ezek közül a költemények közül bizonyos darabokat, és másfelől, hogy más értelmezések lefordításával megmutassam, hogy milyen különféle végeredmények születhetnek. Ugyanis tudniillik, hogy a műfordítás egy olyan mesterség, amelynek eredményeként sokszor szinte teljesen új mű is születhet. Ez legfőképp az értelmezések egyediségéből fakad. Hiszen ahhoz, hogy egy irodalmi művet lefordítsunk egyik nyelvről a másikra először értelmeznünk és elemeznünk kell azt.

A kocsmadalok a mi kis hazánkban nagyon népszerű mulatságnak számítanak, és ez nincs máshogy Európa szerte sem. Kedves barátainknál és testvéreinknél a lengyeleknél is hasonló a helyzet. Illetve, az általam kedvelt és nagyra tartott angol kocsmakultúrában is hemzsegnek az efféle népköltemények.

Sokan úgy élik meg ha kapnak egy kritikát, mintha egy világ omlott volna össze, vagy mintha összeesküvés történt volna ő ellenük. Arról nem is beszélve, hogy mennyire nem kívánt dologként van kezelve. Sokan elzárkóznak tőle és nem hajlandók elfogadni, hogy természetes jelenségről van szó – amely mellesleg szolgálhatja a fejlődést és előrehaladást. Összességében, a jelenség szépen rávilágít, hogy az emberek világképe és az egyes emberek egója mennyire törékeny.