Szeretném én két világ polgárának hinni magam. Azonban tán túl sok világban vagyok féllábbal, s végül inkább világok között bolyongóvá váltam.
Mondják a nagy mesterek, akik hasonló körülmények közül jöttek, hogy ez egy nagy kihívás, egy váltás, egy lépés, amelyet meg kell tenni, ha az ember első generációs értelmiségivé akar válni. Le kell faragni a göcsörtöket, az ágakat. Be kell illeszkedni – tagozódni. De vajh, tényleg be kell? Nem mindenki tette, s joggal. Önazonos maradt, megőrizte kétlakiságát, s végül lemondván a pillanatnyi ám akkor nektárként kacsingató elismerésről, a margón maradtak. Ám végső soron ők tűntek ki, s maradtak fenn.
Kikre lehet hát felnézni? Ki ád nékünk példát?
Vidékiként, falusi proletárként vagy parasztként felkerülni a városba, a városi és polgári értelmiség közé nem kellemes élmény. Az ember érzi, hogy nem tartozik oda. Máshogy gondolkozol, máshogy ülsz, állsz, nem tudod még a villát vagy a kanalat sem úgy fogni. Nem mondják, nem is feltétlen éreztetik, de mégis megvan az összhatás. Ahogy rád néznek, ahogy leültetnek.
Kimérten megfogalmazódik az ítélet azon az alapon, hogy hogyan is fogod azt a kávés csészét, s hogyan szüpürtyölöd fel. Nem illik. Nem oda illek. Alapjáraton is érződik a működésből fakadóan, hogy nem kompatibilis a vidéki mentalitás a városi polgáréval. Ez Magyarországon belül is még fokozható, hogy idézzek például Farkas Attila Mártontól, a „pannonok és hunok” ellentétével. Vagy más szóval élve a nyugathoz húzó, s a kelethez húzó országrészek ellentétével. Ennek persze része az is, hogy mennyire elmaradott a Duna keleti oldalán elterülő országrész, s mennyire hasonlít ezáltal a sztyeppei khánságok, vagy épp avar kaganátusok lélektanára. És ezzel szemben mennyire nyugatos és kulturálisan fejlett a Dunától nyugatabbra elterülő országrész. Világokat szétválasztó fal ez a Duna, s ki vándorként átkel rajta, hát magára vessen, ha kívülállóként tekintenek rá. Megérdemelt sors ez tán?
Nehéz magyarnak is megmaradni, a tiszta értelemben, mert ha az ember kicsit kinyitja a szemét és körülnéz, netalán messzebbre néz, akkor világossá válik, hogy identitásunknak nem csak az a része, hogy magyarok vagyunk, s azon belül pannonok vagy hunok. Európaiak is vagyunk, s ha az ember értelmiséginek tekinti magát, akkor valamely szinten szerintem világpolgárrá is kell válnia. Ebbe nem fér bele az, mikor egyik-vagy-másik törzs kirekeszti a kurzusból, mert arra való hivatkozással, hogy az igaz magyarok nem lehetnek vagy nem csinálnak [és ide helyettesíts be, amit csak akarsz]!
Végül magyar magyarnak lesz farkasa. Így önmagunkat átkozzuk el, s süllyedünk el a mocsokban. De ha az ember csak egy kicsit is kitekint és európai polgárként kezd el gondolkozni, akkor hídépítőként lesz képes megácsolni azt az utat, amely ezeket a vad ellentéteket is képes lehet nyugodtabb mederbe terelni a történelem ezerágú folyóján. Mert mégis csak egy irányba folyik minden, még akkor is, ha vargabetűket formál egy-egy ág. S a nagy kérdés az, hogy végül milyen sodrásba kanyarodunk majd vissza. Ám legyen a sodrás bármilyen vad is, a kreatív és kiegyensúlyozott ember képes lehet hidakat ácsolni, amely világokat köthet össze.
Viszont ez a gondolkozás szintén idegenné tesz hazámban. Viszont mivel haza is húz a szívem, amely ezer darabra szakad az ország sorsát látván, Európában is csak féllábbal vagyok hát. Ott is látszik, hogy túl gyorsan iszom azt a kévét, túl sebesen falom be azt a süteményt, mert él bennem a trauma – az a tiéd, amit megeszel. Minden mulandó és mindent el is vehetnek az erő jogán. Kelet Európa, otthonom, mely meghasadt, s így mi legyek én, ha nem egy meghasadt személy?
Hiába vallok európai értékeket és élnék polgárként, miközben vissza is vágyom a faluba, a meghittségbe és a természetbe. Ezek ellentétes gondolatok. S lőn, a hideg téli éjszakán a szürke szovjet lakótelepek nyomasztó sorai közt bolyongok egy ex-szovjet kelet európai városban. Elveszetten, meghasadt lélekkel, mivel sem ide sem oda nem tartozom. De vajon akarok-e tényleg ide vagy oda tartozni? Nem hiszem. Bennem él mind a két világ, s én mind a kettőt érteni vélem és szeretnék megmaradni önmagamnak. Maradok hát a margón én is, mint előttem oly sokan. S ez így van talán rendjén.
Ez az érzés a metaforája e vidéknek is, amely ugyan ezzel az identitás válsággal küzd. A poszt- vagy ex-szovjet kelet és közép európai országok mind kitűnnek az Európai Unió soraiból, mert más a két világ. De vajon fontos-e vagy kell-e nekünk hasonlóvá válni ahhoz, hogy együtt építsük Európát? Így elevenedik meg az a metafora, amely a szürke és kihaltnak tűnő szovjet építésű lakótelep esztétikájában visszatükröződik a változtatni kívánó fiatalság világvége utáni hangulatában. Amely fiatalság erőtlenséggel vegyített depresszióba zuhan vissza, miután a kilátástalanság megfolytja a kreatív tenni akaró szíveket.