Nem vagyok szamuráj. Nem élek feudális Japánban, nem hordok kardot az oldalamon, és nem egy olyan világban kell helytállnom, ahol a becsület, a szolgálat és az élet-halál kérdései nap mint nap kézzelfogható valóságként vannak jelen. Mégis van valami a szamurájok világában, ami régóta lenyűgöz. Nem pusztán a harcművészet, nem csak a kard, nem csak a történelem vagy a romantikus kép, amelyet a filmek és könyvek gyakran köréjük építenek. Sokkal inkább az a belső rend, amelyet képviselnek.
A japán kultúrában mindig is megfogott a precizitás, a letisztultság, a csendes méltóság és az a fajta fegyelem, amely nem hivalkodik, mégis minden mozdulatban jelen van. A szamurájok esetében ez különösen erősen érződik. Számomra ők nem csupán harcosok, hanem egy szemlélet hordozói: a szolgálat, a becsület, az önmegtartóztatás, a tisztelet és az elhivatottság jelképei.
Korábbi írásaimban már említettem, hogy egy ideje ismerkedem a buddhizmussal is. Nem állítom, hogy tökéletesen értem vagy követem minden tanítását, de vannak benne olyan gondolatok, amelyek mélyen megszólítottak. Ilyen például az önfegyelem, a vágyak kordában tartása, a tudatos jelenlét, az elmúlás elfogadása és az, hogy az ember ne csupán sodródjon a mindennapokban, hanem figyelemmel és felelősséggel élje meg azokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs bennem kétely vagy félelem, vagy, hogy ne hibáznék. Ezek mind emberi tulajdonságok. Viszont próbálok a kételyen felülemelkedni és legyőzni a félelmet, a hibáimat pedig elfogadni.
A szamurájok tanításaival hasonlóképp vagyok, mert nem ismerem minden egyes részletét és nem is abban a korban élek, ahol nekik kötelességük volt helytállni. Nem is akarom kisajátítani vagy leegyszerűsíteni ezt a hagyományt, de azt érzem, hogy vannak benne olyan alapértékek, amelyek a mai ember számára is érvényesek lehetnek. Különösen akkor, ha az ember nem külsőségeket keres bennük, hanem belső tartást.
Van egy sajátos, harmonikus összeolvadás a japán kultúra, a harcművészetek és a buddhista szemlélet között. A fegyelem nem öncélú szigor. A rituálé nem üres forma. A tisztelet nem gyengeség. A szolgálat pedig nem alárendeltség. Ezek mind egy nagyobb rend részei. Egy olyan belső rendé, amelyben az ember megtanul uralkodni önmagán, mielőtt bármi máson uralkodni akarna.
Érdekes módon mindez sok ponton rokonítható a sztoicizmussal is, amely az ókori görög-római világ egyik meghatározó filozófiai irányzata volt. A sztoikus gondolkodás középpontjában az a felismerés áll, hogy az ember lelki békéje nem elsősorban a külső körülményektől függ, hanem attól, hogyan viszonyul hozzájuk. Két részre kell osztani tehát a belső és külső világot, amely igazából egy egységet alkot és nem a külső-belső az igazi határvonal. Először is, vannak olyan dolgok, amelyek felett van hatalmunk, amiket tudunk irányítani. Ezek például a döntéseink, a reakcióink, a gondolataink, a cselekedeteink és hasonló tényezők. Másodszor pedig vannak olyanok, amelyeket nem tudunk irányítani. Ilyenek lehetnek többek között mások véleményei, a betegségek, a veszteségek, az idő múlása vagy a világ kiszámíthatatlansága. A sztoikus ember ezért nem arra törekszik, hogy mindent uralma alá hajtson, hanem arra, hogy önmagában teremtsen rendet. Ez nagyon közel áll ahhoz a fegyelemhez és belső tartáshoz, amelyet a buddhista szemléletben, a japán kultúrában és a szamurájok útjában is értékesnek találok.
A sztoicizmus számomra azért is kapcsolódik ehhez a gondolatvilághoz, mert nem elvont, távoli filozófia, hanem gyakorlati útmutató a mindennapokra. Arra tanít, hogy ne a valóság ellen küzdjek, hanem először lássam tisztán azt, ami van, majd ehhez képest cselekedjek fegyelmezetten és józanul. Ebben ugyanazt a rituális és mentális rendet érzem, amely az edzésben, a meditációban vagy akár a kard ápolásában is megjelenik. Egyszerűen szólva jelen lenni, nem kapkodni, nem szétszóródni, hanem tudatosan visszatérni ahhoz, ami rajtam múlik. Nem véletlen, hogy a sztoicizmus ma is népszerű, különösen az önfejlesztésben és a mentális ellenállóképesség fejlesztésében. Marcus Aurelius, Epiktétosz vagy Seneca gondolatai azért tudnak ma is hatni ránk, mert ugyanarra emlékeztetnek, mint sok keleti tanítás is: a világot nem mindig tudjuk megváltoztatni, de a saját tartásunkért, figyelmünkért és cselekedeteinkért mi vagyunk a felelősek.
Számomra ezek az értékek mindig is fontosak voltak. A becsület, a hűség, az elhivatottság és a tisztelet nem új fogalmak az életemben. Inkább azt mondanám, hogy ahogy egyre többet olvastam a japán kultúráról, a buddhizmusról, a sztoicizmusról és a szamurájok világáról, ezek az értékek még tisztábbá váltak bennem. Mintha nevet, formát és irányt kaptak volna azok a dolgok, amelyeket korábban is éreztem, de talán nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni.
Évekkel ezelőtt elkezdtem kenjutsut tanulni. A karddal való gyakorlás számomra sosem egyszerű sport volt. Nem csak arról szólt, hogy mozdulatokat ismétlek, hogy gyorsabb, pontosabb vagy erősebb legyek. Persze ezek is részei voltak. De a kenjutsu ennél sokkal többet adott. Egyszerre edzette a testemet és az elmémet.
A napi gyakorlásban volt valami rendkívül tiszta. Megérkezni az edzésre. Lecsillapítani a gondolatokat. Felvenni a megfelelő mentális állapotot. Tudatosítani, hogy most nem a külvilág zajával foglalkozom, nem a problémákkal, nem a teendőkkel, hanem azzal az egyetlen mozdulattal, amely éppen előttem áll. Egy vágás – egy lépés – egy légzés – egy pillanat.
A kívülálló számára ez talán ismétlésnek tűnik, mivel ugyanazok a mozdulatok játszódnak le, újra és újra. De éppen ebben rejlik a lényeg. A fegyelem nem mindig látványos. Sőt, többnyire nem az. A fegyelem sokszor csendes, monoton és következetes. Nem akkor mutatkozik meg, amikor valami nagy dolgot teszünk, hanem amikor újra és újra elvégezzük azt is, amihez éppen nincs kedvünk. Amikor megjelenünk. Amikor gyakorlunk, dolgozunk, vagy szolgálunk. Amikor figyelünk. Amikor nem engedjük, hogy a pillanatnyi kényelem felülírja azt, amit hosszabb távon fontosnak tartunk. Hasonlóan ahogyan Kleanthész hordta a vizet a kútról vagy, ahogyan Zénót szolgálta.
Sajnos az elmúlt években a rendszeres kenjutsu gyakorlás háttérbe szorult. Tanulmányok, munka és egy makacs betegség miatt nem tudott úgy jelen lenni az életemben, ahogyan szerettem volna. Ez hiányzik. Nem csak maga az edzés, hanem az a ritmus is, amit adott. Az a fajta belső tartás, amelyet a rendszeres gyakorlás épít az emberben. Alig várom, hogy újra a mindennapjaim része legyen.
A harcművészetekhez ugyanis nem csak fizikai mozgás tartozik. Tartozik hozzá egy belső ráhangolódás is. Egy rituálé. És ezek a rituálék legalább olyan fontosak, mint maga az edzés.
Számomra az edzés nem akkor kezdődik, amikor először megmozdul a karom, a lábam, vagy a kard a kezemben. Már jóval a bemelegítés előtte elkezdődik. Legyen szó akár simán egy sima edzőtermi edzésről vagy magáról a kenjutsuról. Az egész a csendben és a légzésben indul. Abban, hogy az ember lélekben és fejben is megérkezik. A meditáció ebben sokat segít. Edzés előtt felkészít, mert elcsendesít, fókuszálttá tesz, segít letenni azt, amit nem kell bevinni a gyakorlás és a testedzés terébe. Edzés után pedig lezár, mivel segít levezetni a feszültséget, visszarendezni a gondolatokat, és tiszta elmével továbbmenni a napban.
Ez a fajta keretezés nagyon fontos, ugyanis a modern élet sokszor szétszórttá tesz. Egyik ingerből ugrunk a másikba, egyik feladatból a következőbe. Sokszor úgy telik el egy nap, hogy testben jelen vagyunk, fejben viszont már három lépéssel előrébb járunk, vagy épp a múltban ragadunk. A rituálék segítenek visszahozni a figyelmet, s azt üzenik, hogy most ez következik, az a fontos, ami előtted van. Most ennek van helye, s ideje, így most erre figyelj.
Szóval, ennek értelmében a rituálé nem babona és nem színjáték, nem ilyen módon kell érteni. A rituálé fegyelembe rendezett figyelem.
A kenjutsu pedig igenis mindig megköveteli a rituálét. Például a kard tiszteletében és gondozásában is megjelenik. A szamuráj kardját gyakran úgy emlegetik, mint aminek lelke van. Ezt nem feltétlenül szó szerint kell érteni. Számomra inkább azt jelenti, hogy a kard nem egyszerű tárgy, s ilyképp nem fogyóeszköz, nem dekoráció, nem valami, amit használat után félredobunk. A karddal kapcsolatban felelősség és tisztelet van. Gondoskodást, fegyelmet és figyelmet igényel, mivel az az acélt tisztelni kell.
Soha nem rakom vissza a kardot a hüvelyébe nedvesen. Ez a gyakorlat nem csak technikai kérdés, bár természetesen praktikai oka is van, mivel az acélra vigyázni kell, óvni kell a nedvességtől és a korróziótól. Így nem rozsdásodik. De ezen túl van benne valami jelképes is. Ahogy bánok a karddal, az visszatükrözi, hogyan viszonyulok a gyakorláshoz és az élethez. Ha hanyagul bánok az eszközzel, előbb-utóbb hanyagság jelenik meg a mozdulataimban is és végül ez manifesztálódik a mindennapokban is. Ha figyelmetlen vagyok a rituáléban, figyelmetlen leszek az edzésben is, majd pedig az élet minden területén.
Használat előtt mindig áttörlöm az acélfelületet egy tiszta ruhával vagy papírtörlővel. Edzés után ugyanez következik. Alaposan szárazra törlöm, majd finoman átmegyek rajta az ápoláshoz használt magnéziumporral, amelyet aztán gondosan el kell távolítani. Ezt követően vékony rétegben felviszem rá a paraffinolajat, és csak ezután kerül vissza a tokjába.
Kívülről ez túlságosan is aprólékos műveletsornak tűnhet. Valójában pedig tényleg aprólékos, viszont szükségszerű is egyben. De éppen ez az aprólékosság benne a fontos. A mozdulatok lassúak, pontosak és figyelmet igényelnek. Nem lehet kapkodni. Nem lehet félvállról venni. Minden lépésnek megvan a maga helye, sorrendje és módja. A törlésnek, a magnéziumpornak, az olajnak, a visszahelyezésnek. Ez a folyamat megtanít arra, hogy a gyakorlás nem ér véget az utolsó mozdulattal. A fegyelem nem kapcsolható ki akkor, amikor kényelmetlenné válik.
A kard ápolása számomra ugyanannak az útnak a része, mint maga az edzés. Ugyanúgy jelenlétet követel. Ugyanúgy alázatra tanít. Ugyanúgy emlékeztet arra, hogy semmi értékes nem marad meg gondoskodás nélkül.
A rituálék azért fontosak, mert láthatóvá teszik a világhoz való belső viszonyunkat és hozzáállásunkat. Megmutatják, hogyha valamit komolyan veszünk. Nem másoknak, nem a látszat kedvéért, hanem magunk miatt. Azért, mert a rend, a tisztelet és a figyelem nem akkor születik meg, amikor nagy döntéseket hozunk, hanem a mindennapi apróságokban.
Abban, hogy hogyan hajtok össze egy ruhát, hogyan készülök fel egy edzésre, hogyan bánok egy eszközzel vagy abban, hogyan zárok le egy napot. És ez tükröződik akkor, mikor felelősség nyomja a vállam, hogy hogyan reagálok akkor, amikor fáradt vagyok, s ekkor hogyan tartom magam ahhoz, amit fontosnak mondok és gondolok.
A szamurájok világa természetesen nem volt tökéletes, és nem is érdemes idealizálni. Emberek voltak, a saját koruk szabályai, ellentmondásai és keménysége között. De az a szellemiség, amelyet bizonyos tanításaikból, történeteikből és hagyományaikból ma is ki lehet emelni, számomra nagyon értékes. Nem azért, mert vissza kellene térnünk egy régi korba, hanem mert a modern világban talán még nagyobb szükségünk van belső tartásra.
Ebben látom a kapcsolatot a sztoicizmussal is. Nem a múlt hibátlan eszményítése a lényeg, hanem az, hogy bizonyos értékek időtől és kultúrától függetlenül is érvényesek maradnak. A sztoikus gondolkodás ugyanúgy arra figyelmeztet, hogy nem a külvilág tökéletlensége felett kell keseregnünk, hanem a saját tartásunkat, reakcióinkat és döntéseinket kell fegyelmezettebbé tennünk. A szamurájok hagyományából és a sztoikus filozófiából számomra ugyanaz a tanulság emelkedik ki: nem az számít, milyen korban élünk, hanem az, hogy milyen belső renddel és méltósággal vagyunk képesek jelen lenni benne.
Ma rengeteg minden gyors, zajos és felszínes. Könnyű elveszíteni a fókuszt és halogatni, de legfőképp könnyű a kényelmesebb utakat választani. Mindig egyszerű azt mondani, hogy majd holnap. A fegyelem ezzel szemben nem harsány és nem is ígér azonnali jutalmat. Így ebből következően nem mindig kellemes. Azonban építi a szellemet és karaktert. Csendben, lassan, rétegről rétegre, amely formát önt a mindennapokban.
A fegyelem nem önmagunk büntetése. Inkább annak a bizonyítéka, hogy van valami, amit elég fontosnak tartunk ahhoz, hogy áldozatot hozzunk érte. A rituálé nem merevség, hanem egy forma, amely megtartja a figyelmet. A tisztelet nem meghunyászkodás – a tisztelet erény és annak felismerése, hogy rajtunk kívül is vannak értékek, emberek, hagyományok, eszközök és utak, amelyekhez méltó módon kell viszonyulnunk.
És talán ez az, amit a szamurájok szemlélete a leginkább tanít a számomra: hogy az embernek először önmagában kell rendet teremtenie. A mozdulataiban, a gondolataiban, a szokásaiban, a döntéseiben. Nem tökéletesen, mert az lehetetlen. De következetesen. Újra és újra visszatérve ahhoz, amit fontosnak tart.
Nem vagyok szamuráj. De vannak értékek, amelyeket szeretnék méltóbban képviselni. Szeretnék fegyelmezettebben élni, jobban figyelni. Szeretném tisztelni az utat, amelyen járok, az eszközöket, amelyeket használok, és azokat a hagyományokat, amelyekből tanulhatok.
Ily módon a kard, az edzés, a meditáció és a rituálék mind erre emlékeztetnek. Hogy a fegyelem nem egyetlen nagy elhatározás, hanem apró, ismételt cselekedetek sora. És hogy a tisztelet nem gondolat, hanem gyakorlat. Az ember nem attól válik erősebbé, hogy soha nem törik meg, hanem attól, hogy újra és újra visszatér ahhoz, ami megtartja. Néha pedig egyetlen csendes mozdulatban, egy megtisztított pengében vagy egy tudatos lélegzetvételben több erő van, mint bármilyen hangos fogadalomban.
Ajánlott irodalom:
Buddha. 2023. Buddha beszédei. Fordította: Vekerdi József. Trubadúr Zsebkönyvek 43. Budapest: Trubadúr Könyvek Kft.
Holiday, Ryan and Hanselman, Stephen. 2020. Lives of the Stoics: The Art of Living from Zeno to Marcus Aurelius. London: Profile Books Ltd.
Júzan, Daidodzsi. 2024. A szamurájkódex. Fordította: Tokaji Zsolt. Budapest: Trubadúr Könyvek Kft.
Mijamoto, Muszasi. 2018. Az öt elem könyve. Fordította: Tokaji Zsolt. Helikon Zsebkönyvek 69. Budapest: Helikon Kiadó.
Szun-ce. 2015. A háború művészete. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Tokaji Zsolt. Helikon Zsebkönyvek 1. Budapest: Helikon Kiadó.
