Írásaim

Egy hideg novemberi eső áztatott délután folyamán tértem be ebbe a kellemes kis intézménybe, amit a helyiek csak „A Kocsma” néven emlegetnek. Nem sok kedvem volt az utcákon botorkálni, hiába állt el az eső, s lett volna egészen idilli a hangulat, ugyanis sötétség borította már odakinn az álmos kis városkát. Annak ellenére, hogy még délután hat óra sincs, hangzanak fel a „Jó estét!” felkiáltások amerre csak emberek járnak. A tél közeledtével ugyanis hamarabb tér nyugovóra a fényt és melegséget adó nap, s ezzel a hideg késő őszi kora estéken mindenféle embert beterel egy-egy kávézóba, cukrászdába, vagy az oly zsúfolt kocsmákba. Ez nincs másként a kis egyetemi városban sem, ahol egyetemisták, tanárok és professzorok ülnek akár egyazon asztalnál és osztozkodnak közös bajaikban s bánatukban. Nem akartam én hallgatózni, nem ezzel a szándékkal tértem be a kocsmába aznap, ám egyedül voltam, s akarva-akaratlanul így ezeket a dolgokat meghallottam…

Egy pillanatra elméláztam és erősen fókuszálva az előttem lévő karosszék finoman megformázott kecses vonásaiba mélyedtem, míg a sebesen száguldó vonatról nézve a táj teljesen elmosódott a számomra. A háttérben nem volt más csak egy massza, mely zöld, kék és barna...