Fekete betűkkel írt fekete levelek borítják sírboltomat
– mint zord arcok tekintenek a fedőlapra, az elszáradt fák ágairól –
mert ily fekete falevelek töltik fel az igaz szerelmesek sírját.
Élvezem édes és lágy, ám feketén párnázott koporsómat
– vesd szemed az üres keresztfára, s vedd le kezed a hideg lapról –
a fáradságos munka és a kitartás utolsó csendes jutalmát.
A lélek gyöngyszeme, s szíve az otthonnak…
– Hiányzik tested melege, az ölelés,
megnyugtató hangod, édes szavaid,
és a kis göndör szájad szélén, mikor mosolyogsz…
– S ó mondd: mi az, hogy egész?
Csak létezni? Lenni, ó ábrándjaid,
melyek tengerbe fojtanak, mikor öleléssel elfogsz?
Kérlek, óvd s vigyázd – hullámok hiába tombolnak!
Mert vágyom én a sírba…
Csak hogy veled lehessek én lelkem-varja…