A megszakadt szív epedező karmazsinja
csillapítja a színtelen fájdalmainkat.
A gondtalan szerelem oly tündöklő, mint haragos tűzből születő,
ám heves, akár a csillagok között táncoló dühöngő sárkányok.
Jaj! Kitépném szívemből a bánatos láncainkat!
De apró kezek mélyre vetették csontjaimba.
Ahogy a parázs pontként ragyog a sűrű sötétségben – maguk a messzi villámok.
A szúró fény melegen s óvatosan kúszik szívem kamrájába – a halálos ölelő.
Keskeny tűkkel a keblembe – a mérget, mint a művészek, úgy festik – fecskendezik.
Már nem gyógyíthat meg a pusztai gyógynövény – az édes őszirózsa nedve sem.
Ősi – mint a régi dalokba szőtt – a vágy, ott csörgedezik!
És mit Kórus megénekel, mely engem hajt, mélyre vessem…