Egyszer régen élt egy fekete ló, egy csodálatos bestia. Patáival a végtelen földeket szelte, s lovasa hatalmas ám könyörtelen harcos volt. Megannyi csatában rontott harcosok falába s bontotta meg pajzsok falát a mögötte rohanó seregnek. Fiatal korának ereje csúcsán volt – élvezte a csata hevét, csakúgy, mint ura és parancsolója.
Idővel azonban megváltozott a világ körülötte s vele együtt a gazdája is. Nem rótták már együtt a végtelen földeket, nem érhette patája a poros utat s nem ízlelhette többé a friss reggeli füvet. Az úr palotájában lakott, az istálló ékköve volt. A fekete bestia, ki trónra juttatta a bitorlót. S ez alatt az iga alatt az ország népe szenvedett, míg ő a sötétbe zárva várta végnapjait.
Ám izmaiban ott szunnyadt még az erő, melyet immár a szabadság vágya táplált. Megszabadult a múlt béklyóitól – a haragtól és a gonosz tűztől, melyet egykori ura táplált belé. Lerázta magáról a félelem láncait. Felnyerített, majd két mellső lábát a szent magasságba emelte s oly erővel rúgta ki az istálló kapuját, hogy az beomlott mögötte. Nem törődött már a lovászok ostorcsapásaival s csak rohant sebesen, míg ki nem ért a palota udvarából. Útjába nem állhatott senki, ki mégis megpróbálta… eltiporta maga előtt. Oly sebesen száguldott és tört előre, mint a villám. A király katonáinak nem volt ideje a kapukat bezárni előtte.
Gazdája a sötét tornyából bámult utána, ahogy valaha szeretett lova felveri a port, s eltűnik napkelet irányába. Csupán ült, s nézte. Nem szerette már azt a lovat, a sok kincs, no meg a hatalom megrészegítette s szívében a szeretet helyére kapzsiság költözött. Ám régen sem volt ez másként… Régen ugyan tisztelte a lovát, ami mára csak egy volt kincsei közül – viszont régen is szívében a hatalomvágy volt az úr.
Ebben a korban, nem messze a palotától, élt egy fehérszőrű pásztorkutya is, kinek szőre úgy csillogott a nappali fényben, mint az igazgyöngy. Gazdája a király egyik nagyhatalomú szolgája volt – egy gonosz ember, ki minden vagyonát hazugságaival és a kígyó hűségével szerezte. Egykoron megirigyelte ezt a földet annak előző urától, s elárulva saját testvérét, segített hatalomra jutnia a mostani uralkodónak, ki béklyóban tartotta a fekete bestiát. Kedvtelésből sokat verte a kutyáját s láncra verve tartotta őtet. Ám az a fehérszőrű eb nem tágított, hűségesen tűrte sorsát, mert szívében izzott a becsület lángja. Míg számtalan telet követően, egy szép napon azonban elszakadt a cérna, mikor a gazdája annyira megverte, hogy napokig élet s halál között lebegett. Ekkor új láng gyúlt benne.
Szomjazott a szabadság ízére… tervezte már a szökését, s egy szép napon rámosolygott a sors. Az úr legkisebbik fiának megesett rajta a szíve, sajnálta, ami vele történik és látta a fájdalmát. Vette a bátorságot és eloldotta a kutya láncát, majd megkergette, s kiabált vele.
– Szaladj! Csak szaladj már! Te buta kutya! – kiabálta utána. – S vissza se nézz… – mondta könnyeivel küszködve. A fiú már tudta mi vár rá, de önként vállalata mindazt, ami ezután következett.
A kutya a keleti dombok határában járt, mikor hallotta a szíjak csattanását és a fiú üvöltését a fájdalomtól. Nem minden ember gonosz, van még remény valahol, ám a kertből is ki kell írtani a gazt.
Az éjszaka hideg volt, ásott egy lyukat magának, amelyben elbújt a hideg szél elől. Lecserélte a béklyót, ami ugyan a fedelet jelentette a számára, a szabadsággal járó küzdelemre. Elindult hetedhét ország ellen.
Hat nap, s hat éjjel menetelt a Fehérkutya, míg egy kiszáradt tóhoz nem ért a nagy Keleti Fűtenger közepén. Mikor a szomjúságtól üveges tekintettel bámulta a kirepedezett talajt, a meder közepén lévő sásban megpillantott egy fekete pontot, mely sebesen mozgott. Mi közben kíváncsian elkezdte megközelíteni, füleivel hallani vélte egy ló éles nyerítéseit. Ekkor egy erős érzés kerítette magába és rohanásban tört ki, sebesen közeledett a susnyás felé, melyben egy bajbajutott állatt kiáltott segítségért.
Odaérvén látta, ahogyan a sás rácsavarodik a Feketeló testére és húzza le a sárba. Meg akarta fojtani. Ekkor a kutya minden bátorságát összeszedte, s fogaival nekiesett a növények tövének. Marcangolta őket, tépte, szaggatta… s a ló is húzta, tiszta erővel ellenállt az éhes növények fojtogató ölelésének. Végül együttes erővel elszaggatták a sás szálait és a fogoly szabaddá vált.
A ló először levegőért kapkodott és egy rövidke időre lefeküdt a poros földre. A kutya mellé ült, s csendben csak nézte. Majd miután Feketeló kipihente magát feltápászkodott, valaha csillogó fekete szőrét elszürkítette – bemocskolta – a sár és a föld pora.
– Köszönöm, hogy megmentettél bátor csöppség – mondta végül a ló két lihegés közepette.
– Szóra sem érdemes! Segítségre volt szükséged, nem lett volna helyes, ha csak itt hagylak – csaholta vissza a kutya nagy örömmel.
– Mondd csak mi szél hozott erre a nagy szikes pusztaság közepére, hol még a madár se jár? – Kérdezte a ló a kutyától.
S ekkor elmesélték egymásnak történeteiket. Melyikük miért, s miként került ide. Erős kötelék született akkor köztük, főleg hogy történetük hasonló volt s földiek is voltak, de a szomjúságukat e barátság nem oltotta. Elhatározták viszont, hogy útjukat együtt folytatják tovább. Mind a ketten tudták, hogy valahol találniuk kell vizet a közelben, mert az nem lehet, hogy e kietlen pusztán máshogyan az ég gyermekei vagy a földé életben maradhassanak.
Miközben mendegéltek a zöld fűtengerben, mely szinte teljesen ellepte a kutyát, megláttak egy másik lovat az egyik közeli domb tetején. Szőre valósággal úgy világított a napfényben, mint egy csillag, amely alászállt a mennyekből. Vonzotta őket magához. Közelebb érvén egyszerre tűnt hófehérnek, ragyogónak, mint a csillagok ezüst fénye, s látszott aranynak, mint a nap az égen.
– Gyertek, csak gyertek közelebb, gyermekei a Földanyának. Nem kell félnetek – hallatszott nyugtató, de egyben fenséges hangja eme angyali teremtménynek.
Először megtorpantak, s kételkedve nézték. „Tán a szemük káprázott csupán?” Gondolták magukban. De nem. A ló valóban ott állott előttük. Ragyogóan és fenségesen. S ahogyan felértek a dombra őket is beragyogta fénye.
– Ki vagy te? – Kérdezték közösen. Kételyektől nehéz szívükben.
– Meghaltunk talán, s a Mennyek országában járunk immár? – Kérdezte félve a Feketeló.
– Nem fiam… hazatértél, s én Üdvözöllek újra saját országodban, honnan elragadtak erős kezek. Ám büszkén tapasztalom, hogy megtörni nem tudtak – zengett a válasz. A Feketeló leeresztette fejét, nagy gondok terhelték gondolatait. – De ne félj, most már. Mi vártuk érkezésed.
– Hát hazatértél barátom. Akkor itt útjaink elválnak, mert téged ide köt a sors, azonban nekem nem való a lovak országában élnem – mondta szomorúsággal telve, ám mégis örömmel, mert igaz barátja meglelte elveszett otthonát.
– Életemet megmentetted, ezért a sors maga nem ide kötelez. Veled kell tartsak, mert adósod vagyok, míg a halál el nem választ bennünket. Ez így van rendjén – majd fejét apja felé fordította. – Apám! Nekem máshol van dolgom, habár öröm költözött szívembe, hogy hazám megleltem, s remélem, hogy még visszatérhetek ide a zöldellő fűtengerhez életemben. De tovább kell mennem, nincs maradásom.
– Én a lovak királya vagyok, ám feletted nem rendelkezhetem, mert téged annál szentebb erők mozgatnak. Az én apró szerepem ezzel véget ért. Ám tudjátok, hogy itt mindig otthonra leltek, ha a szükség úgy hozza – hangjában kihallatszódott a szeretet. – Mielőtt azonban tovább indulnátok, álljatok ide mellém, s tekinteteket fordítsátok messze keletre – s a Feketeló és a Fehérkutya így is tettek. – Látjátok-e ott azokat az ősi romokat a távolban? Valaha nemes népek lakták azt a vidéket. De míg a halandók birodalma véges, addig az Ég királysága örök, s így új remény fakad minden egyes napfelkeltével. Sorsotok oda vezet benneteket, mert ott szükség van a hűségre, a nemességre, s az erőre, mely belőletek fakad.
Hosszú volt az út, s veszéllyel teli. A sors keze azonban óvta őket s vigyázta lépteiket. Ott a messzi keleten aztán egy új szikra gyújtott reményt egy ősi nép szívében, mely szétszórva élt, nomádokként. Ám nemességükkel, hűségükkel és kemény munkájukkal egyesítették e népet. S mára ereje teljében van ismét a lovas nemzet. Sok évre rá, visszatérvén megfizettették az árát a zsarnokságnak, mely a nyugat földjét sanyargatta.