Egy hideg novemberi eső áztatott délután folyamán tértem be ebbe a kellemes kis intézménybe, amit a helyiek csak „A Kocsma” néven emlegetnek. Nem sok kedvem volt az utcákon botorkálni, hiába állt el az eső, s lett volna egészen idilli a hangulat, ugyanis sötétség borította már odakinn az álmos kis városkát. Annak ellenére, hogy még délután hat óra sincs, hangzanak fel a „Jó estét!” felkiáltások amerre csak emberek járnak. A tél közeledtével ugyanis hamarabb tér nyugovóra a fényt és melegséget adó nap, s ezzel a hideg késő őszi kora estéken mindenféle embert beterel egy-egy kávézóba, cukrászdába, vagy az oly zsúfolt kocsmákba. Ez nincs másként a kis egyetemi városban sem, ahol egyetemisták, tanárok és professzorok ülnek akár egyazon asztalnál és osztozkodnak közös bajaikban s bánatukban.
Kikérvén a kis egyszerűbb forralt boromat, letelepedtem az egyik szimpatikus sarokba, lévén egyedül érkeztem és nem szerettem volna sehová sem odapofátlankodni. Jól esett eme melegséget árasztó nedű, s már gőzétől jobb kedvre derültem. Akár választhattam volna valami fűszerezettet is, de maradtam inkább a jól megszokott alapnál, azt nem lehet elrontani. Aznap nem volt még kedvem hazabandukolni, kívántam valami édeset és meleget, s mivel amúgy sem várt otthon semmi épp kapóra jött e nemes épületből nyíló csodás intézmény, melyből nevetés és zsibongás áradt ki az utcára az ajtón kiszűrődő fénnyel egyetemben.
Nem akartam én hallgatózni, nem ezzel a szándékkal tértem be a kocsmába aznap. Ezt bizonyítandó, hogy miután kicsit megmelegedtem az ital felett elő is vettem a táskámból a könyvet, amit az egyik előadásra kellett elolvasnom a következő hétre. Kényelembe is helyeztem magam, de arra lettem figyelmes, hogy nehezen tudok a betűk által formált kusza mondatokra fókuszálni. Figyelmem el-elkalandozott. S ekkor kaptam magam azon, hogy már nem saját gondolataimra vagy a könyvben megfogalmazott elméletekre figyelek, hanem arra mit mondanak a körülöttem lévő emberek. S akkor realizálódott bennem igazán, hogy a nevetés, mely olybá tűnt, mintha vidámság lenne, mely hívogat az utcáról, igazából az emberek bánata volt, melyen kínjukban nevetgéltek. Így próbálták feldolgozni önnön nyomorúságukat. S ebben tagadhatatlanul magamra ismertem…
*
Először egyetemisták heves veszekedése ütötte meg a fülemet.
– Mi a különbség az egyetem és egy szakmunkásképző között? – Kezdett rá az egyik idősebb szakállas egyetemista fiú.
– Az elvárt tanulmányi színvonal biztos nem – folytatta egy másik társa, aki háttal ült nekem –, csak a szakmunkásban ugyan olyan átlagért is jóval több ösztöndíjat kapsz, mint nálunk az egyetemen.
A beszélgetés kétséget kizáróan az egyetemisták megbecsülése és megélhetése körül forgott. Tudniillik sokan küzdenek a megélhetéssel a diákok közül, azok között is akad nagyon sanyarú helyzetben lévő, akik rendszeresen dolgoznak tanulmányaik folytatása mellett. Így aztán a megszakadás szélére sodródnak sokan.
– Bár az egyetemen az sem biztos, hogy kapsz, még ha szín ötös az átlagod is – mondta felháborodotton a szakállas deák. – Hozzá kell tenni azt is ám, hogy nálunk, más egyetemekhez képest kreditindex alapú ösztöndíj osztási rendszer van.
– Igen, igen… – helyeselt egy látszólag lehangolt fiatal szőke hajú srác. – Ebben is pontosan ugyan annyi igazság van, mint hogy a kormánypárt helyi kutyája lehet a rektor, aki a legnagyobb járványban járogat külföldre síelgetni, miközben mindenki más otthon van bezárva, ahogy ilyenkor illik.
– Aztán nyilván elkapja ő is – mondta nevetgélve, aki nekem háttal ült. – De nyilván szarik bele, és aztán betegen megy be a betegekhez a kórházba. Nyilván mutatni kell valamit!
– Mert megteheti – folytatta a szakállas. – Sokszor azt a nevetséges összegű tanulmányi ösztöndíjat se kapják meg azok a hallgatók, akik normálisan tanulnak. Nem mintha abból ki lehetne fizetni a lakbért, vagy az ember havi élelmezését finanszírozni. A kollégiumi díj is elviszi felét…
– Persze nem a maximális összegről van szó, az átlag diákoknál – kontrázott rá a szőke –, mert az csak az első a kreditindex alapján kapja az adott rangsorban, utána már csak a töredékét osztogatják szét a maradék közül. S nagyon gyorsan eljutunk a legaljáig, akik annyit se kapnak, hogy a koli díjat kifizessék belőle.
– Tulajdonképpen nem is lenne jogos elvárni a normális ösztöndíjakat attól az egyetemtől, ahol még a saját oktatóikat is teljesen hülyére veszik – mordult fel a szakállas. – Például az egyetemi docensek ugyan annyit keresnek, mint egy általános iskolában tanító tanár, vagy egy pályakezdő napközis. Persze a szerencsés oktatókról van szó, akiket egyáltalán kifizetett az egyetem az elmúlt időszakban.
– Igen, jogos, tudok több oktatóról és kutatóról is, akik fizetés nélkül teszik a dolgukat – vágta rá a nekem háttal ülő. – Nagyon becsülendő némelyikük munkája, értünk teszik! És ez csak még jobban felbosszant. Milyen megalázó ez az egész rendszer! Csak le akarják rohasztani az egész oktatást!
– Tulajdonképp – kezdte a szőke –, mi értelme van egyáltalán teljesíteni az egyetemen, ha most már a potom kétszáznegyven pontos játékosok is bekerülhetnek? Mindenki tudja, hogy a kétszáznegyven pont nagyjából úgy szedhető össze, ha valaki bekötött szemmel írja az érettségit.
– De a legjobb az egészben – folytatta még mérgesebben a szakállas kolléga –, hogy hiába tanul valaki tisztességesen, ő is ugyan azt a diplomát fogja kapni, mint aki kegyelem kettesekkel végigmegy a tárgyakon ötödik tárgyfelvételre. Most már egyre több szakon a diplomát csak úgy osztogatják a félhülyéknek is…
– Ja, csak menjen onnan, aztán kezdjen magával valamit – kontrázott rá a szőke – csak ne ott rontsa a levegőt nekik.
– Végül a mi egyetemünknek is úgy lesz a vége – hallottam ahogy a nekem háttal ülő diák hangja megcsuklik –, hamarosan, ha minden így megy tovább… Hogy akinek van némi esze az nem jön ide az idióták közé, aki meg nem jó semmire, azt meg örömmel felveszik…
S így hanyatlik le az oktatás, s veszti el értékét a tanulásba vetett munka, mely európai szintű szakembereket termelt ki egy évszázadon át…
*
Kicsit elkortyolgattam a forralt borom, elmélkedve a korábbi lehangoló beszélgetésben hallottakon. Majd miután kiittam bögrém tartalmát, kimentem a pulthoz kérni még egy kört. Mikorra visszatértem helyemre, már nem voltak ott a diákok, s hamarosan helyüket két középkorú férfi vette át.
– Hogy én hogy utálom, mikor a pap rákezd erre a faszságára, hogy az oltár előtt „holtodiglant” mondani micsoda szemrebbenés nélküli hazudozás – kezdett rá a kalapját épp levevő, nekem háttal ülő őszülő férfi. – Menjen már a picsába! Egyrészt, egészséges párkapcsolatokat megélt ember ezt jogosan és komolyan kimondhatja.
– A másik, ami engem fel szokott bosszantani – csóválta a fejét a velem szemben ülő szépen borotvált, elegáns úr –, mikor a fiatalokat piszkálja, akiknek ne adj isten több kapcsolatuk is volt korábban… Volt mondjuk kettő vagy három, vagy akár hat, mit érdekel engem mennyi kapcsolatod a házasságod előtt. És akkor mi van? Nem hinném, hogy a húgom, amikor oltár elé megy, majd azt úgy kéne megtennie, hogy a pap szavai járnak a fejében arról, hogy „hát, ez tart majd legföljebb hét évig” és készen vagyunk, jó napot.
– Vagy most vegyük Istvánt, akinek gőzöm sincs hány kapcsolata volt Anna előtt – folytatta a nekem háttal lévő –, de próbáld megmagyarázni neki, hogy ha idén megházasodik, akkor azt ne gondolja ám, hogy élete végéig tart majd…
– Talán a templomban – kontrázott rá az úriember –, nem a legalja emberek egymást cipővel dobálom veszekedés közben szintjéhez kéne zülleszteni a komplett társadalmat.
– Nem túlzottan keresztényi hozzáállás ez a pap részéről – helyeselt a másik –, és nem is túl meggyőző… nem csoda, hogy fogynak a hívek. Talán az igehirdetésével kellene foglalkozni a fiatalok mindenkori piszkálása helyett.
Ezt követően megitták sörüket és sietve távoztak, valószínűleg máshol akadhatott dolguk, azonban erre számomra soha nem fog fény derülni.
*
Pár perc elteltével két nő ült le a mellettem lévő asztalhoz. Beviharzottak és az egyik, egy fiatal és csinos barna leányzó csak úgy mondta a magáét. Látszólag nagyon felbosszantotta valami. A másik, egy szőke, talán kicsivel lehetett idősebb, nyugodtabb kedélyállapotban hallgatta barátnőjét és sokszor csak bólogatott. Mind ketten fűszeres forralt bort kértek, még az én asztalomnál is lehetett érezni italuk aromáját, és meglehetősen kellemes volt, ahogyan a fahéj és szegfű illatát megéreztem.
– Nem! – Hallatszott a barna leány feldúlt hangja. – De ezt is úgy állítja, mint valami hatalmas igazságot, amivel muszáj tele okádnia az étert, miközben egy bődületes általánosítás!
– Igen, én direkt nem hallgatom a műsorát – mondta a szőke. – Például, amiket anno a karanténnal kapcsolatban is mondott… Nagyon felháborító, meg tudlak érteni.
– Igencsak, Peti nagyon sok olyat mond, ami bődületes baromság – folytatta méreggel teli hanggal és csillogó szemekkel. – És ezeket el is hiszi ám. Ez az igazán ijesztő.
– Talán… – próbálta fejtegetni a szőke hajú lány – mind ez azért lehet, mert neki nincsen és soha nem is voltak egészséges emberi kapcsolatai. És ez leszivárog a magánéletébe is, ezért nem tud például egy normális párkapcsolatot sem fenntartani és ezért erőlteti még a rádió műsorában is ezt a nyitott kapcsolat dolgot.
– Nos, talán igazad van – mélázott el egy kicsit ezen a gondolaton a barna leányzó –, hát az sem tűnik egészségesnek, igen. Értem amúgy ebben a kérdésben az érveit, mert logikusak, de szerintem van valami egészségtelen abban, hogy valakinek annyira fontos a szex lehetősége mindenkivel, hogy nem tud belemenni egy zárt kapcsolatba – látszott, hogy egy kicsit lehiggadt, de még mindig a méreg volt kiérezhető a hangján.
– Bár nem voltam abban a helyzetben, amiben azok, akik kísértésbe estek, és én könnyen beszélek – valamiért próbált mentegetőzni a szőke –, nem akarok elítélő lenni senkivel sem. Itt nagyon nehéz jó tanácsot adni, ha igazán meg akarod vele próbálni a dolgot ezek után…
– Buta voltam, hogy elmentem vele randizni, igaz? Meg talán bele se kellett volna élnem magam… Ó de olyan könnyen levett a lábamról. Én mindig kifogom ezeket a pasikat… – kezdett sopánkodni.
– Nah, ne csüggedj, jogos, hogy mérges vagy – kezdett bele az érettebb szőke nő, hangjából kihallatszott a tapasztalat, nem légből kapott volt, amit mondott. – Két lehetőséget látok jelenleg: vagy túl nagy a libidó Petinél, vagy rosszak a kapcsolati mintái – hangja tekintélyparancsoló volt. – Mert az, aki ahelyett, hogy a jelenlegi kapcsolatában keresne új mélységeket, elmegy másokkal, azt vagy túl sok energia fűti ahhoz, hogy lekösse magát, vagy nem érzi annyira jól magát a kapcsolatában, hogy abban mélyedjen el még jobban. Szóval meg kell hoznod egy döntést, ez nem kérdés, de ismerve téged én azt látom, hogy nem lennél ebben boldog…
– A felvetett gondolataid a kapcsolatokról igen érdekesek amúgy, és belül érzem, hogy igazad van, de nem tudom mi lenne nekem a jó – mondta csalódottan. – Talán igazad lehet – folytatta egy pillanatnyi szünet után –, nem lennék vele boldog, felőrölne a dolog…
A kapcsolati témák sok szempontból tudnak igencsak érdekesek lenni és több szinten is lényegesek az emberi élet szempontjából, mert mi nem magányos teremtmények vagyunk, hanem társas lények. Egy kicsit csöndben ültek ezután, megitták a forralt borukat. A barna leányzón látszott, hogy nagyon gondolkozik a hallottakon. Viszont az is látható volt, ahogyan az ital egy kicsit megmelengette az ő lelküket is, s talán egy kisebb mosollyal az arcukon távoztak a kocsmából.
*
Nem tellett bele túl sok idő, s már el is foglalták az üresen maradt asztalt. Két fiatal munkás srác ült le egy-egy pofa sörrel a kezükben. Nem rég végezhettek a melóval, mert még a gyárban használt acélbetétes bakancsuk és az a kicsit szakadt és nagyon piszkos kék overáljuk volt rajtuk.
– Mari is és én is elvált családból jövünk – hallatszott kicsit panaszos hangja a magasabbik fekete szemű srácnak, nem lehetett huszonöt évnél idősebb –, tudjuk, hogy milyen az, amikor nem működik egy házasság. Láttuk már.
– De ennek ellenére, barátom, mégis végül megkérted a kezét – vágta rá habozás nélkül a kicsit alacsonyabb köpcös melós, aki szintén hasonló korúnak tűnt. – Most pedig lehet a lagzira készülni.
– Nem véletlen, hogy ennyi ideig nem házasodtunk össze – folytatta, már-már monologikussá váló mondókáját a magasabb srác. – Hogy csak öt év után kértem meg a kezét. Mostanra viszont már nem hazugság az, hogy vele akarom leélni az életemet. Amíg bizonytalan voltam benne, nem mentem bele. Jelenti ez azt, hogy együtt leszünk és nem válunk el? Nem. Egyáltalán nem garantál semmit. De ettől még nem hazudok majd az oltárnál. Biztos van, aki igen, de én nem.
– Igen, ez lenne a lényeg, barátom – vágta rá a köpcös, ahogy barátja szájához emelete a sörét. – Cseppet se csüggedj, ne hallgass arra a vén faszkalap papra, meg ne a szüleitek legyenek a példa mindenre. A lényeg, hogy szereted, mellette vagy, meg az, hogy ne olyan hozzáállással legyél ott, hogy úgy is elváltok – kis szünetet tartott, bele kortyolt a sörébe. Mikor észrevette, hogy barátja szótlanul bámulja italát, akkor folytatta. – Ne aggódj, szerintem mind a ketten törekedni foktok arra, hogy ne az legyen a vége!
– Sokan azt felejtik el, hogy egy kapcsolat munkát igényel – folytatta monológját a magas fekete szemű –, a házasság is. És az, hogy egymás mellett éltek, az nem házasság. Az, ha van szex, önmagában még nem házasság. A házasság és a kapcsolat mind az apró dolgokon múlik, az odafigyelésen, a kommunikáción és azon, hogy egy csapat vagytok. Viszont, hogy ezt fent tudjuk-e tartani? Tamás barátom, erre nem tudok választ adni…
Egy ideig hallgattak és csak itták a sörüket. Nem nagyon tudott erre a Tamásnak nevezett köpcös mit válaszolni először. Látszott rajta, hogy neki is nyomja valami a szívét.
– Tudod, megértelek, barátom – végül Tamás megtörte a csendet. – Mikor Liza elhagyott… nos azóta se sikerült mással összejönnöm. Meg nehezen is bízom meg azóta a nőkben. Ez rossz hozzáállás, tudom. Viszont látom, hogy nálatok más a helyzet. Mind a ketten sokat tesztek ebbe a kapcsolatba. Naivitás lenne azt állítani, hogy lángoló szerelem vesz majd körbe életetek végéig, viszont nem is erre van szükség, szerintem. Ez a tűz átalakul majd, először olyan, mint az erdőtűz, általában ez van a kapcsolatok elején és ez lehet akár pusztító is. De később olyanná kell válnia, mint a kandalló lángja, mely melegen tartja az otthont, ami mellett felnőhetnek a porontyok, ami mellett finom teát szürcsölgetve együtt meg lehet öregedni. Ilyenné kell válnia, mert különben nem működik a dolog. Viszont vigyázni kell a tűzre, nehogy kialudjon, és túl sok fát sem szabad rárakni, mert különben megfullad. És én úgy látom, hogy ti igen is jól csináljátok, szépen vigyáztok erre a tűzre.
*
Az előző monológ után én is csak meredtem magam elé. Ez egy igen szép beszéd volt, le a kalappal! És eközben észre sem vettem, ahogy mellettem kicserélődött ismét az asztaltársaság. A két fiatal munkás srácot felváltotta három idősebb professzor, akik whiskyvel a kezükben foglaltak helyet.
– Én mondom nektek, kedves kollégák – hadarta egy kopasz szemüveges, elegánsan öltözött professzor, aki majdnem szemben ült velem –, nehéz lehet úgy élni nap mint nap, hogy az értelmes és tisztességesen levezetett argumentációnak vajnyi falatkáját sem sikerül még csak megízlelnie sem az egyes embereknek a magyar valóság szürke-hétköznapjaiban.
A beszélgetés elejéről lemaradtam, be kell valljam nagyon elmerültem a gondolataimban és nem tudom min idegesítette fel magát ez a professzor. Azonban nagy ingerültséggel mondta a magáét, és a kollégái már-már elkezdtek feszengeni miatta. Nem igazán díjazták ezt a hangnemet és kifakadást.
– S lő! Jönnek a sasok! – Bírálta kollégáját egy másik hang, amelynek gazdája nekem háttal ült. – Ne légy megint oly lekezelő, Dénes! Ezzel a hozzáállással is ugyan olyan sok baj van, mint azzal, mikor valaki robot módjára követi a vezér utasításait. Nem szabad csodálkozni, ha egy-egy ilyen megszólalásod után a szakadék az osztályok és a csoportok között egyre csak tágul tovább.
– Emellett pedig nem lehet elmenni a tisztelt kolléga azon pontja mellett sem – folytatta egy harmadik hang, amely fiatalabb professzorhoz tartozott –, amely kimondja, hogy milyen politikai kompetenciákkal és úgy alapjáraton, milyen köznapi kompetenciákkal rendelkező egyének kerülnek ki az iskolákból. Az iskolák pediglen egy eleve ellehetetlenített közeg, ezt tudni illik. Szóval ezzel arra szeretnék utalni kedves Dénes, hogy felelősséggel tartozunk ezen embertársainkért, talán még jobban, mint másokért, mert valahogy hozzájuk is el kell juttatni azokat az információkat, amelyek alapján átértékelhetik életüket, jobb döntéseket hozhatnak, vagy simán kimásszanak a gödörből, amiben vannak.
– Kedves kolléga – folytatta Dénes, reagálva a hallottakra –, illetve, az felett sem szabad szemet hunyni, hogy az állampolgárnak, csendben megjegyzem, hogy a kritikus kompetenciák évtizedes hiányosságai miatt, talán kevésbé nevezhető, „robotok” keveredtek, kiemelvén, hogy önhibájukon kívül, olyan individuumok közé, akik képesek állampolgári kötelességeik teljesítésére, s az általad ékesen példázott magatartással, a fent említett kedves robot-társadalom gátolja a köztársaság működését. Mert sajnos, akármennyire is lehet igazatok, mind a társadalmi felelősségvállalással és a munkánk ezen részével, be kell látni, hogy ezeken az embereken nem nagyon tudunk segíteni. Hogy úgy mondjam a homoksivatagból nem lehet olyan egyszerűen termőföldet varázsolni, hogy elkezdjük locsolni, oda több is kell ennél.
– Dénesnek, ebben igaza lehet – vágta rá a fiatalabbik professzor –, meg azzal mellesleg nem kellene felvágnia Lillának, hogy ellenérv helyett csak egy sértést sikerült kipötyögni a billentyűzeten a körlevélben, mikor Dénes dolgaira reagált. Így jogos a felháborodás, viszont valamit csak lehet tenni… – sóhajtozott, majd lehúzta maradék italát.
Kétségtelen, ez a kifakadás olyan lehetetlen problémákat feszeget, amelyet a mai társadalom nem képes megoldani és nem tud az értelmiség érdemben hogyan reagálni. Vannak olyan társadalmi csoportok, amelyek között nagyon széles szakadék tátong és hatástalan a jobbító szándék, mert itt már sokkal drasztikusabb beavatkozásra van szükség. Nem elég a diskurzus, az elmélet. Itt tettek kellenek, munkahelyeket kell teremteni, a lakhatási válságot kell megoldani. Szükség lenne egy jövőképre, amely elsősorban a fiataloknak adna sokat, főleg egy lehetőséget, hogy ne az legyen az elsős dolog, hogy a képzéseik végén külföldre távoznak, amint lehet.
S kétségtelen, sem a robotok társadalmával, sem pedig az elefántcsonttoronyba zárkózott értelmiséggel nem lehet eredményt elérni ily módon. Tehát végső soron, ez csupán egy válasz egy senkinek, mivel oda nem jut el ahová kellene…
*
Mielőtt kikértem volna a következő kör italt, gondoltam kimegyek egy kicsit levegőzni. Nagyon nyomasztó képet festett az előző beszélgetésekben halott érvelés és belőlem is előtört a reménytelenség. Megvallom őszintén, hogy sokat vacillálok magammal, tán fogalmazhatnék úgy is, hogy belső háború zajlik a lelkemben és az elmémben arról, hogyan is legyen az a tovább. Hamarosan végzek a tanulmányaimmal, s magam körül azt látom, hogy kevés a lehetőség, de mikor külföldre tekintek, s legfőképp a multicégekre, akkor az jön velem szembe, hogy tárt karokkal várják a tehetséget és a fiatalokat. Lehetőség, jövőkép, egy remény a jobb életre…
Vagy maradjon az ember itthon küzdeni a korrupt és romlott rendszerrel, a reménytelenséggel, mígnem egyszer belefullad a szürkeségbe és a kiúttalanságba? Ugyanakkor az is igaz, hogyha nem marad itthon senki, akkor nem is lesz, aki ezen változtasson. Ördögi körök ezek… Hazafiság, önzőség… miegymás. Sok fiatal meg csak azt várja, hogy mikor patkolnak el az öregek, mert saját lakás vagy ház az csak vágyálom és más lehetőség nincs, minthogy örököl valamit az ember. Régen meg bezzeg építkeztek az emberek… Most meg? Ha albérletben tengeted a napjaidat, akkor semmi esélyed félretenni. Az évek csak mennek, az ember öregszik, s a kapu lassan bezárul.
*
E gondolatok közepette lettem figyelmes egy férfira, aki idegesen, nagy lendülettel iramodott ki a kocsmából. A telefonját nyomogatta, majd hívott valakit. Engem nem vett észre, én pedig mozdulatlanul dőltem a kocsma falának, s csak néztem rá.
– Szia, kicsim! – Szólt bele a telefonba, hangján hallatszott az idegesség.
Természetesen azt nem hallhattam, hogy a nő mit válaszol neki a vonal végén, de mindenesetre a férfi mondanivalója önmagában is mélyenszántónak bizonyult, s reflektált egy olyan sötét jelenségre, amely kapcsolódott ez előző gondolatmenetemhez.
– Szívem, nagyon szeretlek, és ezt most azért mondom, hogy megvédjelek. Ezért kérlek, hallgass meg és ha van egy kis időd, akkor gondolt végig, amit mondani szeretnék – folytatta aggodalmasan, és kimérten beszélve. – A piramis játék, amibe bele szeretnének téged vonni, mind emberileg, mind pénzügyileg problémás. Egyszerűen nem tiszta ügylet. Valamilyen szinten érezheted, mert túl szép, hogy igaz legyen – ekkor valószínűleg a nő félbeszakíthatta, mert elhallgatott, kicsit idegességében toporogni kezdett.
– A lényeg, amire utalni akartam – folytatta, s próbált türelmesen és megértően fogalmazni –, hogy úgy tudsz csak pénzt szerezni ezzel, ha sokat befektetsz és magad alá bevonzod az embereket, beszervezed őket. Ez közben rengeteg pénzt emészt fel, ami vagy visszajön vagy nem. De ennél rosszabb az emberi része, nem tisztességes és átverés. Csodaszerek nem léteznek… – ekkor megint félbeszakították.
– Kicsikém, nem téged akartalak ezzel minősíteni – mondta nyugtató szándékkal és próbálta kifejteni érveit. – Tudom, hogy ez jól hangzik, sokat ígérnek és egy-egy kilátástalan helyzetben ez megoldásnak tűnhet. De hidd el ez nem az, ez egy átverés, hogy aki feletted van ne veszteségesen tudjon ebből kiszállni. A valóságban nem így működik egy rendes üzlet – ekkor ismét elhallgatott, a nő egy kicsit hosszabban ecsetelni kezdett valamit. A férfi csak hümmögött.
– Ezek a pipere cuccok – folytatta nyugodtabban, talán a nő elkezdte belátni, hogy mire is megy a játék és mitől szeretné a kedvese megóvni – mind vegyipari mérgek. Én személy szerint nagyon mérges lennék, még csak azért is, ha ilyeneket használnál, mert csak tönkre tennék a tested és az egészséged. Másrészt hazugságra akarnak kérni téged, hogy rászedd az embereket és rávedd őket a vásárlásra. Nem akar mást Viola, mint felhasználni téged. S közben el kell hitetni másokkal, hogy ezektől leszel szép, meg minden. Ez nem igaz, mert csak gondolj bele, a te bőröd pont attól tiszta, hogy nem használsz feleslegesen sminket, és attól ragyogsz, hogy rendesen étkezel, tiszta életet élsz. És ez megszépít! Viszont, amire rá akarnak venni az… ez egyszerűen mocskos, nem tiszta üzlet – a nő itt mondhatott valamit, de nem sokáig beszélt.
– Ha azzal kell kezdeni, hogy átversz embereket, az már alapból nem jó jel – ezt a férfi már teljes magabiztossággal mondta, itt a test beszédé elárulta, hogy érveivel meggyőzhette a nőt és most már csak biztosra akar menni. – Mi nem ilyenek vagyunk. Nem hazugok, nem verünk át embereket. Az ebből és effajta dolgokból származó pénz nem jó, nem tisztességes! Ha másoknak így hazugsággal mérget adnánk el, az nagyon nem lenne jó. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, és ezt csupán azért mondtam most le, hogy rávilágítsak arra, hogy akár milyen rossz is a helyzet, a tisztességtelen út nem a jó út. Te nem véletlenül nem használsz ilyeneket, és ugyan nem mondhatom meg, hogy mit csinálhatsz és mit nem, viszont hadd mondjam ki mégis, hogy nem is szeretném, ha valaha is használnál. Az ilyen dolgok tönkreteszik a bőrt és később már azért kell ezeket használni, hogy elfedd a tönkretett bőröd. Így válsz függővé… Így teszik tönkre a nőket és zsákmányolják ki őket. Ezt mindenféleképpen el kell kerülni. Ha magunkat nem akarjuk ilyennel mérgezni, akkor másokat sem szabad… Ebben ne vegyél részt. Hallgasd meg, add meg neki a tiszteletet, köszönd meg illedelmesen, és utasítsd vissza – ekkor valószínűleg reflektált a hallottakra a nő és a jelek szerint a férfi elégedett volt azzal, amit hallott.
– Sajnálom, hogy most el kellett utaznom. De tudod, hogy mindenben támogatlak, viszont, ha valami nem jó, akkor szólok és szólni is fogok. Kérlek bízz bennem. Csak szeretnélek ettől megóvni, mert láttam már, hogy ez tönkretesz embereket, családokat – ezt már halkabban mondta. S ezt követően hamarosan elbúcsúztak egymástól.
Nem sokkal, ahogy a férfi visszament a kocsmába én is követtem, s közben elmélkedtem. A piramisjáték, az átverések egy művészete, ez az, amely megmarad azoknak, akik hazájukban maradnának? Kilátástalanságukban pedig az emberek, ha nagyon muszáj, kénytelenek levetkőzni gátlásaikat és tisztességüket az életben maradásukért cserébe. S sokan vannak, akik sötét ügyletekbe bonyolódnak vagy kénytelenek magukat minden ízben kiszolgáltatni, hogy legalább a napi betevő meglegyen, egy olyan országban, ahol a szegény csak még jobban elszegényedik, és csak a legfelső rétege képes érvényesülni. Ám ők is csak mások kizsákmányolása árán…
*
Egy kicsit sorba kellett állnom a pultnál, de nem tartott ez túl sokáig. Ezt követően meglepetten konstatáltam, hogy a helyem még megvan. Ez ritka dolog szokott lenni, főleg egy forgalmasabb helyen. Így hát kapva szerencsémen visszaültem. A tervem az volt, hogy még az útra megmelegszem, aztán hazafelé veszem az irányt.
Hamarosan azonban több fiatal fiú ült le nem messze tőlem. Beszélgetésükből kiderült, hogy többen egy éve végeztek az egyetemen a mesterképzésükkel, és ebben az egy évben nem sikerült a szakmájukban elhelyezkedni. De van, aki régebben végzett már közülük. Életük nem a legjobb irányba tart, jövőkép és remény nélkül. De képesek voltak ezen nevetni és viccelődni. S a következőképp adta elő magát az egyik idősebbek fiú, akinek több diplomája is volt.
– Mit tudok felmutatni huszonhét évesen? – Kisebb nevetések közepette hangzott fel az öniróniával töltött kérdés. S kezdett bele a fiú a monológjába. – Van érettségim, és két diplomám. Emellett két év munkaviszony, talán egész szerencsésnek mondhatom magam. Lássuk csak mi van még… Ja igen! Lakás, ha a szüleim kiköltöznek vagy meghalnak… Így hangosan kimondva ez elég csúnya, de ez a valóság. Akkor fel tudok mutatni egy bankszámlát, amit teljesen egyedül csináltam. Van egy szobám az albérletben, ahol kirakhattam a különböző képregény és szuperhősös posztereimet. Van egy telefonom, egy hűtőm. El tudom mondani, hogy félig elvesztettem a szüzességem. Átlagos testalkatom van, sikerült se nem elhíznom, se nem kigyúrnom magam. Van továbbá kér mínusz ötös szemem, és fejben már összeállítottam egy kábé öt-hat órás monológot arról, hogy miért is jobbak a keleti animék a nyugati animációs sorozatoknál. A hátamon van egy épp készülőben lévő sárkány tetkó. Hmm, azt is ide lehet venni, hogy minden évben nagyon jó csapatom van, amivel minden raid boss-t le tudunk verni. Ó, meg majd elfelejtettem a lemez gyűjteményem! Olyan válogatásom van, beszartok! Meg az is megy, hogy el tudom mondani, melyik évben melyik szám jön a másik után. A neten kaptam még egy-két kitüntetést pár éve, csak ilyen semmiségekre, hogy enyém lett az év meme-je meg én lettem a top kommentelő. Jah, és olyan geci öreg vagyok, hogy még láttam focit a VAR előtt.
Egen, ezt az előadást nagy nevetések és asztalcsapkodás követte, de közben mély kilátástalanságról adott tanúbizonytalanságot. S eközben hallatszottak a sóhajok, mint hogy „még egy telefon sincs a saját nevemen” vagy „még egy autóm sincs”, amely eléggé nyomasztotta a légkört…
*
Közben témát váltottak és érdekességeket kezdtek sorolni a kapitalista világból. Erre én is felkaptam a fejem, mert igen fontos, hogy a saját helyzeteddel képes legyél dűlőre jutni és a poén, a vicc, a nevetés erre a legalkalmasabb eszközök.
– Annyit mondok srácok – kezdett bele egy alacsonyabb, kicsit húsosabb fiú –, hogy én csak ezt tudom biztosra: mikor feltörték az online fiókomat, akkor a gamer cég egyből visszaadta nekem. Csak egy rövid levelezésbe került. Visszaszerezték az egész fiókomat, mindenestől és kitiltották a rendszerükből a hackert, és eközben visszaszerezték az összes fiókot, amit csak ellopott és vissza is juttatták azokat a jogos tulajdonosaikhoz, ezt mind elérték mindössze két óra leforgása alatt. Hozzá kell tenni, hogy ez a cég maga egy ingyenes szolgáltatást nyújt!
– Ezzel szemben – kontrázott rá egy szemüveges szőke fiú – a telefonszolgáltató eladott nekem egy pár fülest, mikor én valami tök mást rendeltem és körül-belül három hétig tartott mire elismerték, hogy elbaszták és még egy hónapig mire helyrehozták a dolgot.
– Hogy tetőzzem – folytatta az alacsonyabbik a mondókáját –, a biztosítóm elutasította a kérvényem, mikor baleseteztem, azok után, hogy erről hivatalos jelentést is kaptak tőlem az elismerő nyilatkozat mellett. Mivel teljes mértékben a másik fél volt a hibás, erről rendőrségi jelentés, majd bírósági végzés is született. Mindezt azért, mert nem voltam hajlandó jattot adni a biztosító cég ügynökének, aki intézte az ügyem, és nem fizettem extrát a műhelynek, akik le akarták húzni a biztosítót. Miközben kifizettem mindent, amit nem fedezett a biztosításom, csak egyszerűen a kis fizetésemből már nem voltam hajlandó extrán ráfizetni semmire. Ebből persze két évig tartó pereskedés következett, mire ki lettem fizetve, és csak beleőszültem. Az egész pedig nagyon jó volt, miközben épp államvizsgázni kellett.
– Jah, megértelek Dávid… – szólt közbe egy másik fiú, akit én nem láttam, mert többiek takarásában ült. – Ezt ugatom én is otthon az ősöknek, elég fenntartani egy rohadt kocsit, de ha egyszer baj van vele, vagy ne-adj-Isten beléd jön valami ökör, akkor a gatyád is rámegy. Jó nekem a tömegközlekedés is, meg elég a lakbért kipengetni havonta…
– Szóval azt kell, hogy mondjam – folytatta az alacsonyabb fiú –, egy rohadt videójátékokat árusító online platform az egyetlen olyan modern cég, amely hajlandó többet tenni az elvártaknál, de úgy ám, hogy mérföldekkel felülmúlja az ember elvárásait, ha valami végett bajba kerül… míg a többiek csak kihasználják a helyzetedet és tovább zaklatnak, hogy extrán kizsákmányolhassanak gyenge és sebzett pillanatodban…
– Mi meg itt szopunk a TB-vel aztán max hagynak meghalni a kórház folyosóján – csapta le a labdát a szemüveges szőke –, mint ahogy tették nagyapámmal is…
*
Míg az utolsókat kortyoltam a forralt boromból, a mellettem lévő asztaltársaság a magyar realitás alvó-városkáiról beszélgetett, mivel többen vidékiek voltak, s csak azért költöztek be a városba, mert itt tanultak vagy dolgoztak. Munka is alig akad vidéken a fiataloknak, hacsak nem akarnak éhbérért egy telepen melózni, vagy valami raktárban sínylődni, ahonnan sehová nem lehet tovább fejlődni. S ez kihat mindenre és csendben elhal a vidék, a fiatalok elmennek. Először csak a városokba, de aztán onnan is tovább állnak, nyugatra, külföldre… míg mi itthon leszakadunk a világ többi részétől.
– Persze, hogy halott a város éjjel – harsant fel egy vörös szeplős srác –, mert a hasonló vidéki városokban sokan már csak laknak. Aludni járnak haza. Itt arra gondolok, hogy hozzám hasonlóan sokan csak Budapesten vagy legfeljebb a megyeszékhelyeken találnak munkát és pénz meg nem feltétlen van arra, hogy oda is költözzön az ember. Így aztán van, hogy utazok egy nap két vagy akár három órákat is. Aki például négykor vagy ötkor kel, hogy menjen melóba vagy suliba, már nem fog neked hét óra után a városban semmit sem csinálni. Örül, ha tud aludni. Évekig küszködtem, hogy találjak ott munkát, ahol lakom, de a magyar vidék jobbára le van rohadva munka tekintetében. Így most napi szinten három órát utazok oda vissza, mert nem telik másra, és mivel már nem vagyok egyetemista a kollégium nem opció…
*
Nem bírtam tovább. Felkeltem, fogtam a táskám és kisiettem a létesítményből. Nyomasztó volt ezt a sok mindent hallgatni… Tudom, nem lett volna szabad hallgatózni. De egyedül voltam, s akarva-akaratlanul így ezeket a dolgokat meghallottam. És igazuk volt… túlságosan is. Ez a magyar s talán a kelet-európai valóság is.
Kiérvén fülem egy kisebb hangzavar ütötte meg, amely kimozdított engem abból a mentális lefelé húzó örvényből, amely miatt sietve távoztam a kocsmából. Mondtam magamnak, hogy ideje körülnézni, betájolni magam, mert csak mentem s siettem bele a kora éjszakába céltalanul. Mi ez a hangzavar?
Ahogy felnézek az előttem tornyosuló fára, amely a város éjjeli fényében is jól látható volt, hát mit látok. A kereszteződés végében álló nagy fán szimbolikusan hollók koszorúja pofázott. A közelebbi fán is rengetegen voltak. Megálltam, s jelként kellett volna ezt tán értelmeznem. Figyelmeztetés ez? Valamiféle ómen? De mikor megindultam, hogy hazafelé vegyem az irányt, elröpültek. Mind elrugaszkodtak és csak úgy recsegett a fa.
Fekete lett az ég felettem mikor a többi fáról egyszerre szállt fel a sok madár, eltakarták a város fényeit. Rendesen a frász keringet, mikor arra gondolok vissza, ahogy apró világító szemeikkel engem fürkésztek.
