A japán kultúrában mindig is megfogott a precizitás, a letisztultság, a csendes méltóság és az a fajta fegyelem, amely nem hivalkodik, mégis minden mozdulatban jelen van. A szamurájok esetében ez különösen erősen érződik. Számomra ők nem csupán harcosok, hanem egy szemlélet hordozói: a szolgálat, a becsület, az önmegtartóztatás, a tisztelet és az elhivatottság jelképei.

Korábbi írásaimban már említettem, hogy egy ideje ismerkedem a buddhizmussal is. Nem állítom, hogy tökéletesen értem vagy követem minden tanítását, de vannak benne olyan gondolatok, amelyek mélyen megszólítottak. Ilyen például az önfegyelem, a vágyak kordában tartása, a tudatos jelenlét, az elmúlás elfogadása és az, hogy az ember ne csupán sodródjon a mindennapokban, hanem figyelemmel és felelősséggel élje meg azokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs bennem kétely vagy félelem, vagy, hogy ne hibáznék. Ezek mind emberi tulajdonságok. Viszont próbálok a kételyen felülemelkedni és legyőzni a félelmet, a hibáimat pedig elfogadni.

A szamurájok tanításaival hasonlóképp vagyok, mert nem ismerem minden egyes részletét és nem is abban a korban élek, ahol nekik kötelességük volt helytállni. Nem is akarom kisajátítani vagy leegyszerűsíteni ezt a hagyományt, de azt érzem, hogy vannak benne olyan alapértékek, amelyek a mai ember számára is érvényesek lehetnek. Különösen akkor, ha az ember nem külsőségeket keres bennük, hanem belső tartást.

Van egy sajátos, harmonikus összeolvadás a japán kultúra, a harcművészetek és a buddhista szemlélet között. A fegyelem nem öncélú szigor. A rituálé nem üres forma. A tisztelet nem gyengeség. A szolgálat pedig nem alárendeltség. Ezek mind egy nagyobb rend részei. Egy olyan belső rendé, amelyben az ember megtanul uralkodni önmagán, mielőtt bármi máson uralkodni akarna.

Érdekes módon mindez sok ponton rokonítható a sztoicizmussal is, amely az ókori görög-római világ egyik meghatározó filozófiai irányzata volt. A sztoikus gondolkodás középpontjában az a felismerés áll, hogy az ember lelki békéje nem elsősorban a külső körülményektől függ, hanem attól, hogyan viszonyul hozzájuk. Két részre kell osztani tehát a belső és külső világot, amely igazából egy egységet alkot és nem a külső-belső az igazi határvonal. Először is, vannak olyan dolgok, amelyek felett van hatalmunk, amiket tudunk irányítani. Ezek például a döntéseink, a reakcióink, a gondolataink, a cselekedeteink és hasonló tényezők. Másodszor pedig vannak olyanok, amelyeket nem tudunk irányítani. Ilyenek lehetnek többek között mások véleményei, a betegségek, a veszteségek, az idő múlása vagy a világ kiszámíthatatlansága. A sztoikus ember ezért nem arra törekszik, hogy mindent uralma alá hajtson, hanem arra, hogy önmagában teremtsen rendet. Ez nagyon közel áll ahhoz a fegyelemhez és belső tartáshoz, amelyet a buddhista szemléletben, a japán kultúrában és a szamurájok útjában is értékesnek találok.

A sztoicizmus számomra azért is kapcsolódik ehhez a gondolatvilághoz, mert nem elvont, távoli filozófia, hanem gyakorlati útmutató a mindennapokra. Arra tanít, hogy ne a valóság ellen küzdjek, hanem először lássam tisztán azt, ami van, majd ehhez képest cselekedjek fegyelmezetten és józanul. Ebben ugyanazt a rituális és mentális rendet érzem, amely az edzésben, a meditációban vagy akár a kard ápolásában is megjelenik. Egyszerűen szólva jelen lenni, nem kapkodni, nem szétszóródni, hanem tudatosan visszatérni ahhoz, ami rajtam múlik. Nem véletlen, hogy a sztoicizmus ma is népszerű, különösen az önfejlesztésben és a mentális ellenállóképesség fejlesztésében. Marcus Aurelius, Epiktétosz vagy Seneca gondolatai azért tudnak ma is hatni ránk, mert ugyanarra emlékeztetnek, mint sok keleti tanítás is: a világot nem mindig tudjuk megváltoztatni, de a saját tartásunkért, figyelmünkért és cselekedeteinkért mi vagyunk a felelősek.

Számomra ezek az értékek mindig is fontosak voltak. A becsület, a hűség, az elhivatottság és a tisztelet nem új fogalmak az életemben. Inkább azt mondanám, hogy ahogy egyre többet olvastam a japán kultúráról, a buddhizmusról, a sztoicizmusról és a szamurájok világáról, ezek az értékek még tisztábbá váltak bennem. Mintha nevet, formát és irányt kaptak volna azok a dolgok, amelyeket korábban is éreztem, de talán nem tudtam ilyen pontosan megfogalmazni.

Évekkel ezelőtt elkezdtem kenjutsut tanulni. A karddal való gyakorlás számomra sosem egyszerű sport volt. Nem csak arról szólt, hogy mozdulatokat ismétlek, hogy gyorsabb, pontosabb vagy erősebb legyek. Persze ezek is részei voltak. De a kenjutsu ennél sokkal többet adott. Egyszerre edzette a testemet és az elmémet.

A napi gyakorlásban volt valami rendkívül tiszta. Megérkezni az edzésre. Lecsillapítani a gondolatokat. Felvenni a megfelelő mentális állapotot. Tudatosítani, hogy most nem a külvilág zajával foglalkozom, nem a problémákkal, nem a teendőkkel, hanem azzal az egyetlen mozdulattal, amely éppen előttem áll. Egy vágás – egy lépés – egy légzés – egy pillanat.

A kívülálló számára ez talán ismétlésnek tűnik, mivel ugyanazok a mozdulatok játszódnak le, újra és újra. De éppen ebben rejlik a lényeg. A fegyelem nem mindig látványos. Sőt, többnyire nem az. A fegyelem sokszor csendes, monoton és következetes. Nem akkor mutatkozik meg, amikor valami nagy dolgot teszünk, hanem amikor újra és újra elvégezzük azt is, amihez éppen nincs kedvünk. Amikor megjelenünk. Amikor gyakorlunk, dolgozunk, vagy szolgálunk. Amikor figyelünk. Amikor nem engedjük, hogy a pillanatnyi kényelem felülírja azt, amit hosszabb távon fontosnak tartunk. Hasonlóan ahogyan Kleanthész hordta a vizet a kútról vagy, ahogyan Zénót szolgálta.

Sajnos az elmúlt években a rendszeres kenjutsu gyakorlás háttérbe szorult. Tanulmányok, munka és egy makacs betegség miatt nem tudott úgy jelen lenni az életemben, ahogyan szerettem volna. Ez hiányzik. Nem csak maga az edzés, hanem az a ritmus is, amit adott. Az a fajta belső tartás, amelyet a rendszeres gyakorlás épít az emberben. Alig várom, hogy újra a mindennapjaim része legyen.

A harcművészetekhez ugyanis nem csak fizikai mozgás tartozik. Tartozik hozzá egy belső ráhangolódás is. Egy rituálé. És ezek a rituálék legalább olyan fontosak, mint maga az edzés.

Számomra az edzés nem akkor kezdődik, amikor először megmozdul a karom, a lábam, vagy a kard a kezemben. Már jóval a bemelegítés előtte elkezdődik. Legyen szó akár simán egy sima edzőtermi edzésről vagy magáról a kenjutsuról. Az egész a csendben és a légzésben indul. Abban, hogy az ember lélekben és fejben is megérkezik. A meditáció ebben sokat segít. Edzés előtt felkészít, mert elcsendesít, fókuszálttá tesz, segít letenni azt, amit nem kell bevinni a gyakorlás és a testedzés terébe. Edzés után pedig lezár, mivel segít levezetni a feszültséget, visszarendezni a gondolatokat, és tiszta elmével továbbmenni a napban.

Ez a fajta keretezés nagyon fontos, ugyanis a modern élet sokszor szétszórttá tesz. Egyik ingerből ugrunk a másikba, egyik feladatból a következőbe. Sokszor úgy telik el egy nap, hogy testben jelen vagyunk, fejben viszont már három lépéssel előrébb járunk, vagy épp a múltban ragadunk. A rituálék segítenek visszahozni a figyelmet, s azt üzenik, hogy most ez következik, az a fontos, ami előtted van. Most ennek van helye, s ideje, így most erre figyelj.

Szóval, ennek értelmében a rituálé nem babona és nem színjáték, nem ilyen módon kell érteni. A rituálé fegyelembe rendezett figyelem.

A kenjutsu pedig igenis mindig megköveteli a rituálét. Például a kard tiszteletében és gondozásában is megjelenik. A szamuráj kardját gyakran úgy emlegetik, mint aminek lelke van. Ezt nem feltétlenül szó szerint kell érteni. Számomra inkább azt jelenti, hogy a kard nem egyszerű tárgy, s ilyképp nem fogyóeszköz, nem dekoráció, nem valami, amit használat után félredobunk. A karddal kapcsolatban felelősség és tisztelet van. Gondoskodást, fegyelmet és figyelmet igényel, mivel az az acélt tisztelni kell.

Soha nem rakom vissza a kardot a hüvelyébe nedvesen. Ez a gyakorlat nem csak technikai kérdés, bár természetesen praktikai oka is van, mivel az acélra vigyázni kell, óvni kell a nedvességtől és a korróziótól. Így nem rozsdásodik. De ezen túl van benne valami jelképes is. Ahogy bánok a karddal, az visszatükrözi, hogyan viszonyulok a gyakorláshoz és az élethez. Ha hanyagul bánok az eszközzel, előbb-utóbb hanyagság jelenik meg a mozdulataimban is és végül ez manifesztálódik a mindennapokban is. Ha figyelmetlen vagyok a rituáléban, figyelmetlen leszek az edzésben is, majd pedig az élet minden területén.

Használat előtt mindig áttörlöm az acélfelületet egy tiszta ruhával vagy papírtörlővel. Edzés után ugyanez következik. Alaposan szárazra törlöm, majd finoman átmegyek rajta az ápoláshoz használt magnéziumporral, amelyet aztán gondosan el kell távolítani. Ezt követően vékony rétegben felviszem rá a paraffinolajat, és csak ezután kerül vissza a tokjába.

Kívülről ez túlságosan is aprólékos műveletsornak tűnhet. Valójában pedig tényleg aprólékos, viszont szükségszerű is egyben. De éppen ez az aprólékosság benne a fontos. A mozdulatok lassúak, pontosak és figyelmet igényelnek. Nem lehet kapkodni. Nem lehet félvállról venni. Minden lépésnek megvan a maga helye, sorrendje és módja. A törlésnek, a magnéziumpornak, az olajnak, a visszahelyezésnek. Ez a folyamat megtanít arra, hogy a gyakorlás nem ér véget az utolsó mozdulattal. A fegyelem nem kapcsolható ki akkor, amikor kényelmetlenné válik.

A kard ápolása számomra ugyanannak az útnak a része, mint maga az edzés. Ugyanúgy jelenlétet követel. Ugyanúgy alázatra tanít. Ugyanúgy emlékeztet arra, hogy semmi értékes nem marad meg gondoskodás nélkül.

A rituálék azért fontosak, mert láthatóvá teszik a világhoz való belső viszonyunkat és hozzáállásunkat. Megmutatják, hogyha valamit komolyan veszünk. Nem másoknak, nem a látszat kedvéért, hanem magunk miatt. Azért, mert a rend, a tisztelet és a figyelem nem akkor születik meg, amikor nagy döntéseket hozunk, hanem a mindennapi apróságokban.

Abban, hogy hogyan hajtok össze egy ruhát, hogyan készülök fel egy edzésre, hogyan bánok egy eszközzel vagy abban, hogyan zárok le egy napot. És ez tükröződik akkor, mikor felelősség nyomja a vállam, hogy hogyan reagálok akkor, amikor fáradt vagyok, s ekkor hogyan tartom magam ahhoz, amit fontosnak mondok és gondolok.

A szamurájok világa természetesen nem volt tökéletes, és nem is érdemes idealizálni. Emberek voltak, a saját koruk szabályai, ellentmondásai és keménysége között. De az a szellemiség, amelyet bizonyos tanításaikból, történeteikből és hagyományaikból ma is ki lehet emelni, számomra nagyon értékes. Nem azért, mert vissza kellene térnünk egy régi korba, hanem mert a modern világban talán még nagyobb szükségünk van belső tartásra.

Ebben látom a kapcsolatot a sztoicizmussal is. Nem a múlt hibátlan eszményítése a lényeg, hanem az, hogy bizonyos értékek időtől és kultúrától függetlenül is érvényesek maradnak. A sztoikus gondolkodás ugyanúgy arra figyelmeztet, hogy nem a külvilág tökéletlensége felett kell keseregnünk, hanem a saját tartásunkat, reakcióinkat és döntéseinket kell fegyelmezettebbé tennünk. A szamurájok hagyományából és a sztoikus filozófiából számomra ugyanaz a tanulság emelkedik ki: nem az számít, milyen korban élünk, hanem az, hogy milyen belső renddel és méltósággal vagyunk képesek jelen lenni benne.

Ma rengeteg minden gyors, zajos és felszínes. Könnyű elveszíteni a fókuszt és halogatni, de legfőképp könnyű a kényelmesebb utakat választani. Mindig egyszerű azt mondani, hogy majd holnap. A fegyelem ezzel szemben nem harsány és nem is ígér azonnali jutalmat.  Így ebből következően nem mindig kellemes. Azonban építi a szellemet és karaktert. Csendben, lassan, rétegről rétegre, amely formát önt a mindennapokban.

A fegyelem nem önmagunk büntetése. Inkább annak a bizonyítéka, hogy van valami, amit elég fontosnak tartunk ahhoz, hogy áldozatot hozzunk érte. A rituálé nem merevség, hanem egy forma, amely megtartja a figyelmet. A tisztelet nem meghunyászkodás – a tisztelet erény és annak felismerése, hogy rajtunk kívül is vannak értékek, emberek, hagyományok, eszközök és utak, amelyekhez méltó módon kell viszonyulnunk.

És talán ez az, amit a szamurájok szemlélete a leginkább tanít a számomra: hogy az embernek először önmagában kell rendet teremtenie. A mozdulataiban, a gondolataiban, a szokásaiban, a döntéseiben. Nem tökéletesen, mert az lehetetlen. De következetesen. Újra és újra visszatérve ahhoz, amit fontosnak tart.

Nem vagyok szamuráj. De vannak értékek, amelyeket szeretnék méltóbban képviselni. Szeretnék fegyelmezettebben élni, jobban figyelni. Szeretném tisztelni az utat, amelyen járok, az eszközöket, amelyeket használok, és azokat a hagyományokat, amelyekből tanulhatok.

Ily módon a kard, az edzés, a meditáció és a rituálék mind erre emlékeztetnek. Hogy a fegyelem nem egyetlen nagy elhatározás, hanem apró, ismételt cselekedetek sora. És hogy a tisztelet nem gondolat, hanem gyakorlat. Az ember nem attól válik erősebbé, hogy soha nem törik meg, hanem attól, hogy újra és újra visszatér ahhoz, ami megtartja. Néha pedig egyetlen csendes mozdulatban, egy megtisztított pengében vagy egy tudatos lélegzetvételben több erő van, mint bármilyen hangos fogadalomban.

Ajánlott irodalom:

Buddha. 2023. Buddha beszédei. Fordította: Vekerdi József. Trubadúr Zsebkönyvek 43. Budapest: Trubadúr Könyvek Kft.

Holiday, Ryan and Hanselman, Stephen. 2020. Lives of the Stoics: The Art of Living from Zeno to Marcus Aurelius. London: Profile Books Ltd.

Júzan, Daidodzsi. 2024. A szamurájkódex. Fordította: Tokaji Zsolt. Budapest: Trubadúr Könyvek Kft.

Mijamoto, Muszasi. 2018. Az öt elem könyve. Fordította: Tokaji Zsolt. Helikon Zsebkönyvek 69. Budapest: Helikon Kiadó.

Szun-ce. 2015. A háború művészete. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Tokaji Zsolt. Helikon Zsebkönyvek 1. Budapest: Helikon Kiadó.

The post Fegyelem, rituálék és tisztelet – Mit tanulhatunk a szamurájok szemléletéből? appeared first on Alexander Wolf Writings.

Hanem úgy kérdezem, hogy képzelj el egy huszonéves vidéki srácot.

Ott él valahol egy faluban vagy kisváros szélén, ahol régen még volt értelme annak a szónak, hogy föld. A nagyapja még tudta, mikor kell vetni, az apja még értette az állatokat, a család mindig is abból élt, ami a környéken termett. Nem gazdagon, nem kényelmesen, de valahogy mégis a saját munkájukból.

Aztán egyszer csak minden megváltozott. A földek eltűntek a családok alól, papírokon, pályázatokon, haveri kézfogásokon keresztül. Már nem azok éltek belőlük, akik dolgoztak rajtuk, hanem azok, akiknek elég volt birtokolni őket. A támogatás jött, a pénz ment, csak épp termelés nem nagyon maradt. A falu meg lassan megtanulta, hogy a munka nem ott van, ahol a föld, hanem ott, ahová a hatalom mutat.

És ott áll ez a srác húsz-egynéhány évesen, előtte semmi. Tanulni már későnek érzi, elmenni nincs pénze, maradni muszáj. A környéken egyetlen komoly lehetőség van: a gyár.

A gyár, ami természetesen termőföldre épült. Csak a tisztánlátás kedvéért.

Jelentkezik. Felveszik. Azt mondják neki, hogy ez nagy lehetőség. Stabil munka, rendes fizetés, fejlődés. Aki szorgalmas, aki figyel, aki nem problémázik, az előrébb juthat.

Ő pedig szorgalmas. Miért ne lenne az? Nem akar ő sokat. Albérletet vagy kis házat, normális fizetést, autót, gyereket egyszer, talán nyaralást a Balatonnál. Olyan életet, amit nem kell szégyellni, és amit nem a szülei nyomorából örököl.

Dolgozik. Bemegy hajnalban, kijön este. Fáradt, de büszke. Egy év múlva már jobb helyre kerül, jobb pénzért. Porokat kever. Nem pontosan érti, mik ezek az anyagok, de hát nem is az ő dolga érteni. Erre vannak a mérnökök, a vezetők, az ellenőrök, az állam, a szabályok.

Néha kaparja a torkát. Néha furcsán köhög. Néha este úgy érzi, mintha valami fémes íz ülne a szájában. Szól is egyszer, talán kétszer. Azt mondják, nincs baj. Minden határérték alatt van. Kap maszkot is. Európában élünk, a huszonegyedik században. Egy ekkora gyárban csak nem történhet meg, hogy embereket mérgeznek.

Hiszen ez nem India. Nem Kína. Nem valami távoli, sötét ipartelep, ahol névtelen munkások hullanak el a profit mögött.

Ez Magyarország. Ez kormányzati siker. Ez gazdasági büszkeség. Ezt mutogatják. Ide jönnek öltönyös emberek, kamerák, beszédek, szalagátvágások. Itt minden rendben kell legyen, mert ha nincs rendben, akkor nemcsak egy gyárral van baj, hanem az egész történettel, amit eladtak róla.

A fiú pedig bízik.

Bízik, mert muszáj bíznia. A munkás sokszor nem azért hisz, mert naiv, hanem mert nincs más választása. Ha mindent megkérdőjelez, nem marad munkája. Ha túl sokat kérdez, bajkeverő lesz. Ha félni kezd, miből él meg?

Aztán telnek az évek.

Harmincnégy éves korára már nem fiú. Van felesége, gyereke, hitele, reggeli rutinja. A négyéves gyerek még azt hiszi, az apák örökké hazajönnek. A felesége még azt hiszi, a köhögés csak köhögés, a fáradtság csak fáradtság, a fájdalom majd elmúlik.

Aztán jönnek a vizsgálatok. A folyosók. A fehér falak. A mondatok, amelyeket az ember először nem ért, csak néz az orvos szájára, mintha rosszul hallotta volna.

Rák.

És akkor hirtelen minden visszafelé kezd értelmet nyerni. A por. A torokkaparás. A maszk. A megnyugtató mondatok. A „minden szabályos”. A „nincs itt semmi látnivaló”.

És ekkor már nem az a kérdés, hogy meghalt-e benne valami.

Hanem az, hogy ki tudta.

Tudta-e a műszakvezető? Tudta-e az igazgató? Tudták-e a tulajdonosok? Tudták-e azok, akik engedélyeket adtak, jelentéseket olvastak, méréseket láttak? Tudták-e a minisztériumokban? Tudták-e azok, akik közben kifelé sikerről, munkahelyekről, fejlődésről beszéltek?

És ha tudták, akkor mi történt?

Semmi.

Mert a politikai haszon nagyobb volt. A gazdasági érdek fontosabb volt. A kirakatnak állnia kellett. A történetet védeni kellett. A gyár nem lehetett veszélyes, mert akkor a propaganda egyik díszlete repedt volna meg.

És lehet erre azt mondani, hogy ez csak fantázia. Túlzás. Rosszindulat. Ellenzéki hiszti. Lehet nevetni rajta, lehet legyinteni, lehet újabb szavakkal betemetni.

Csak közben nem tudjuk, hány ember mit szívott be. Mennyi ideig. Mekkora dózisban. És azt sem tudjuk, hány család életében ketyeg még most is csendben az, amit valaki egyszer elhallgatott.

Mert a hazugság ára néha nem azonnal látszik.

Nem a híradóban jelenik meg. Nem a költségvetésben. Nem a választási plakáton.

Hanem egy kórházi ágy mellett.

Egy négyéves gyerek kérdésében, hogy apa mikor jön haza.

Egy özvegy tekintetében.

Egy faluban, ahol mindenki tud valamit, de senki sem tudja bizonyítani.

És akkor újra meg kell kérdezni: mi a hazugság ára?

Lehet, hogy egy országban ezt mindig más fizeti meg. Nem az, aki aláír. Nem az, aki engedélyez. Nem az, aki szalagot vág. Nem az, aki a kamerába mosolyog.

Hanem az, aki bemegy a gyárkapun, mert élni akar.

És a legfélelmetesebb az egészben nem is csak ez.

Hanem hogy ugyanazok, akiknek a kezében ilyen ügyek eltűnhetnek, elkenődhetnek, elhallgathatók, most még nagyobb dolgokról döntenek.

Energiáról. Jövőről. Országos kockázatokról. Paksról.

És akkor az emberben nem az a kérdés marad, hogy bízhatunk-e bennük.

Hanem az, hogy hány hazugság fér még bele, mielőtt egyszer már nem lehet eltakarítani az árát.

„Mi a hazugság ára?

A legnagyobb veszély nem az, hogy elhisszük, hanem az, hogy ha rendszeresen hazugságokat hallunk, akkor már egyáltalán fel sem ismerjük az igazságot. És akkor mit tehetünk? Mi mást tehetnénk, mint hogy lemondunk a valóságnak még a reményéről is, és egyszerűen beérjük történetekkel. Ezekben a történetekben nem számít, ki a hős. Az egyetlen, ami érdekel minket, az, hogy ki a hibás.”

(Csernobil című sorozat, 2019 – részlet)

The post Mi a hazugság ára? appeared first on Alexander Wolf Writings.

Nem illette gúnynevekkel, nem mondta, hogy „az öreg”, sem azt, hogy „az alkoholista”. Még csak azt sem, hogy „az a szerencsétlen ember”, hanem mindig csak az „apám”. Mintha ezzel az egy szóval még mindig visszatartana valamit belőle. Az emberségét, azt az oldalát, amely oly régen elveszett. Mintha nem engedné teljesen át annak a bűzös kocsmapadlónak, ahová annyiszor leesett.

Én már nem ismertem őt. Mire megszülettem, csak néhány megsárgult fénykép maradt utána, meg anyám arcán az a furcsa, gyorsan elfojtott rándulás, amikor valaki részegen nevetett az utcán.

A fényképen nagyapám magas, csontos ember volt. Ünneplőben állt egy kerítés mellett, mögötte tyúkok kapirgáltak, a kezében cigaretta. Nem mosolygott, de nem is tűnt szomorúnak. Inkább olyannak látszott, mint aki tud valamit, amit mások nem. Vagy mint aki már rég nem akar tudni semmit.

Anyám egyszer azt mondta – Aki iszik, az nem mindig örömében iszik. Van, aki azért, mert csendet akar a fejében.

Akkoriban én még ezt nem értettem… miféle zaj lehet olyan erős, hogy az ember inkább megmérgezze magát miatta?

Anyám tizennégy éves volt, amikor elvégezte a nyolcadikat. A bizonyítványát hazavitte, letette az asztalra, és várta, hogy valaki örüljön neki. Nagyanyám éppen kenyeret szeletelt a kisebbeknek. Három testvére volt anyámnak, mind éhesek, mind hangosak, mind túl kicsik ahhoz, hogy értsék: a házban nem a vacsora hiányzik legjobban, hanem a biztonság.

Nagyapám aznap is későn jött haza.

Pontosabban először nem is jött haza, csak a híre érkezett meg. Valaki bekopogott a kapun, egy szomszéd fiú, és azt mondta, hogy látta őt a presszó mögött, a falnak dőlve. Nem tudni, elaludt-e, vagy csak nem bírt továbbmenni. A fizetésének már nem volt nyoma. Vagy elitta, vagy elvették tőle. Ez a kettő a családban lassan ugyanazt jelentette.

Nagyanyám nem sírt. Anyám szerint a szegénységben az asszonyok nem sírnak sokat, mert a sírás is időbe kerül.

– Holnaptól elmész dolgozni – a hír hallatán, csak annyit mondott édesanyámnak.

Anyám bólintott. Nem kérdezte, hová. Nem kérdezte, mi lesz az iskolával. Nem kérdezte, miért ő. A legidősebb gyerekek gyakran nem kérdeznek. Ők előbb tanulják meg a kötelességet, mint a szorzótáblát.

Másnap reggel felvette a legjobb ruháját. Nem volt jó ruha, csak kevésbé kopott. A haját befonta, hogy idősebbnek látszódjon, aztán elindult a gyár felé.

A város akkoriban tele volt plakátokkal. Erős kezű munkások néztek le róluk, piros arcú asszonyok mosolyogtak, gyerekek integettek napfényes jövő felé. A betűk azt hirdették, hogy épül s szépül az ország, nő a jólét, boldog a nép.

Anyám akkor még nem tudta így megfogalmazni, de már érezte, hogy a plakátok nem hazudnak hangosan. A plakátok szépen hazudnak – tiszta betűkkel, friss festékkel, derűs arccal.

A valóság közben ott állt mellette a buszmegállóban. Visszatükröződött a megálló párás üvegéről, amelyet hajnalban még a lámpa világított meg. Egy tizennégy éves lány, aki iskolatáska helyett kis vászonszatyrot szorongatott, benne kenyérrel meg zsírral, és tudta, hogy amit keresni fog, abból otthon cipő lesz a kisebbeknek, krumpli a kamrába, és talán egy kis csend anyja arcára.

A gyárban először kinevették.

– Te meg mit keresel itt, kislány?

– Munkát – válaszolta rá anyám tömören és célratörően.

Ez volt az első felnőtt szava. Egy határvonal, amely megfosztotta életének egy részétől. Nem foglalkozhatott a szerelemmel vagy a szabadsággal. Nem koncentrálhatott arra, hogy jobb jövőt építhessen önmagának. Helyette, csak a munka volt…

A fizetésnapokon mindig ugyanaz történt. Anyám hazavitte a pénzt, borítékban, ahogy kapta. Nagyanyám megszámolta, félretette, beosztotta. Nagyapám pedig vagy otthon volt, vagy nem. Ha otthon volt, kerülte anyám tekintetét.

Ezt anyám soha nem mondta dühvel. Inkább valami tompa szégyennel, mintha a szégyen nem is az apjáé lett volna, hanem öröklődő családi bútor, amit mindenki kénytelen kerülgetni a szobában.

– Tudod, milyen az – mondta egyszer –, amikor egy férfi ül az asztalnál, és a lánya tartja el?

Nem tudtam. Ő sem mondta tovább.

Csak nézte a kezét. A kezét, amely már tizennégy évesen is dolgozott, cipelt, mosott, számolt, odaadott. A kezét, amely sosem tanulta meg igazán, milyen üresnek lenni.

Évek múlva, amikor már én voltam felnőtt, gyakran gondoltam arra, hogy egy ország is tud úgy viselkedni, mint egy alkoholista családfő.

Elissza a bizalmat, aztán ünnepi beszédet mond róla, hogy milyen gazdagok vagyunk. Elveszíti a jövőt, aztán plakátot ragaszt a helyére. Kifelé mosolyog, befelé hallgatást követel. Aki kérdez, az hálátlan. Aki emlékezik, az ellenség. Aki kimondja, hogy baj van, az rontja az ünnepet.

Mindig akad hozzá zene, zászló, fény, ellenség, kirakat. Mindig akad valaki, akire rá lehet mutatni: miattuk van. Nem miattunk. Nem azok miatt, akik döntöttek. Nem azok miatt, akik ittak, loptak, hazudtak vagy félrenéztek.

A hurráoptimizmus könnyű ital, olyan, mint a kevert. Édes, olcsó, gyorsan fejbe száll. Azt ígéri, nem kell gondolkodni. Nem kell emlékezni. Nem kell szembenézni azzal, hogy a gyerek már rég felnőtt helyetted.

Anyám sosem szerette a nagy szavakat. Ha azt mondtam neki, hogy rendszer, propaganda, társadalom, csak legyintett.

– Én csak azt tudom – felelte –, hogy másnap is enni kellett adni a testvéreimnek.

Talán ez a történelem legpontosabb mondata.

Nem az van benne, amit a könyvek vastag betűvel kiemelnek. Nincsenek benne vezetők, jelszavak, korszakok, győzelmek. Csak egy konyha van benne, négy gyerek, egy fáradt anya, egy részeg apa, és egy tizennégy éves lány, aki reggel elindul dolgozni, mert valakinek józanul kell maradnia.

Nagyapámról végül nem maradt sok. Egy fénykép. Néhány mondat. Egy hiány, amelyet anyám egész életében úgy hordott, mintha nem akarná letenni, de megmutatni sem.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy valaha meg tudtál neki bocsátani?

S ő sokáig hallgatott a válasszal. Aztán azt mondta:

– Nem tudom. De már nem várom, hogy bocsánatot kérjen.

Ez volt talán az ő szabadsága.

Nem hangos szabadság. Nem zászlós, nem ünnepi, nem plakátra való. Csak egy csendes belső mozdulat: nem tovább vinni mindent, amit ránk hagytak.

Aznap este elővettem nagyapám fényképét. Néztem azt a sovány, kemény arcot, és először nem csak a bűnöst láttam benne, hanem az embert is. Az embert, aki talán szintén menekült valami elől, csak rossz irányba. Ez nem mentette fel. De érthetőbbé tette a romlását, a rombolást, ami utána maradt.

Aztán anyámra gondoltam tizennégy évesen, ahogy áll a buszmegállóban a vászonszatyrával, és mögötte ragyog a hazug jövő a plakáton.

A busz megérkezik. Az ajtó kinyílik. Ő felszáll.

És abban a pillanatban, bár ezt akkor senki nem ünnepli, senki nem írja meg, senki nem mond róla beszédet, egy egész család túlélése kapaszkodik fel vele a lépcsőn.

The post A nyolcadik után appeared first on Alexander Wolf Writings.

A természet fekete-fehér. Nem azért, mert művészi, hanem mert kifagyott belőle minden élet é szín. A fák csupaszok, a bokrok halottak, a fű sáros és barna, a levegő pedig olyan hideg, hogy nemcsak az arcodba vág, hanem valahogy beljebb megy. A csontig. A gondolatokig.

Nincs panoráma. Csak panelházak, üres buszmegállók, repedezett járdák, ázott kabátok, rozsdás kerítések. Minden olyan, mintha valaki félbehagyta volna a világot, aztán elfelejtett volna visszajönni befejezni.

És mégis van benne valami ismerős szépség.

Nem kellemes. Nem vigasztaló. Inkább az a fajta szépség, amit nem nézni akarsz, hanem túlélni.

Ez Kelet Európa esztétikája: amikor a táj nem díszlet, hanem lelkiállapot.

The post Kelet Európa, nem képeslap appeared first on Alexander Wolf Writings.

Aragorn például nem egyszerűen egy királyi örökös, aki magabiztosan lép a trón felé. Hosszú éveken át cipeli a származásából fakadó felelősséget, a múlt árnyait és a jövő bizonytalanságát. Nem a sebezhetetlensége teszi naggyá, hanem az, hogy a kételyei ellenére is vállalja azt, amire hivatott. A bátorsága nem hangos vagy kérkedő, hanem csendes, kitartó és sokszor magányos. A filmekben megjelenített karakterrel kapcsolatban ez az aspektus jobban ki van hangsúlyozva, de a könyvbéli Aragornon is látszik, hogy a királlyá válásához hosszú út vezetett.

Faramir alakja szintén azt mutatja meg, hogy a legmélyebb küzdelmek gyakran nem a csatatéren zajlanak. Egész életében apja elismerésére vágyik, miközben olyan ember próbál maradni, aki nem adja fel a saját erkölcsi iránytűjét. Az ő ereje nem abban áll, hogy érzéketlen a fájdalomra, hanem abban, hogy nem engedi, hogy a szeretetlenség és az elutasítás keserűséggé formálja.

Testvére, Boromir pedig a legemberibb talán mindegyikük közül. Ő elbukik, mert ember, mert a legtöbben mi magunk is elbukunk életünk során, nem egyszer, hanem többször is. De képes felállni és képes végül önmagát megváltani. Halála pillanatában nem egy bukott ember, egy kapzsi gonosz árulót látunk, hanem egy hőst.

Frodó útja talán az egyik legfájdalmasabb példa erre. Ő nem ugyanazként tér vissza, mint aki elindult. A Gyűrű terhe, a félelem, a kísértés és az út során elszenvedett sebek örökre megváltoztatják. Tolkien ezzel valami nagyon emberit mond ki: vannak utak, amelyek után nem lehet egyszerűen visszatérni a régi élethez. Vannak tapasztalatok, amelyek nyomot hagynak bennünk akkor is, ha kívülről már úgy tűnik, véget ért a harc.

És ott van Samu, akinek hűsége talán az egyik legtisztább formája a szeretetnek Tolkien világában. Samu nem tudja levenni Frodó válláról a terhet. Nem tudja helyette végigjárni az utat. De mellette tud maradni. Tudja támogatni, felemelni, bátorítani, amikor már minden reménytelennek látszik. Ez a felismerés különösen erős: nem minden fájdalmat tudunk megoldani a másik helyett, de jelen lehetünk mellette, hogy ne egyedül kelljen hordoznia.

Tolkien világában a valódi erő tehát nem a tökéletes önállóságot jelenti. Nem azt, hogy valaki mindent kibír egyedül, segítség nélkül. A Szövetség sem azért jut el a céljáig, mert minden tagja önmagában legyőzhetetlen. Éppen azért van esélyük, mert egymás mellett állnak. Mert különbözőek, mégis képesek közös célt vállalni. Mert amikor az egyikük elgyengül, a másik továbbviszi a reményt.

Ez a gondolat ma talán fontosabb, mint valaha. A mi legnehezebb csatáink sokszor nem látványosak. Nem mindig van előttünk egy megnevezhető ellenség, nem mindig van kard, páncél vagy csatatér. Sok küzdelem belül zajlik: gyászban, szorongásban, magányban, kiégésben, csalódásban vagy abban a csendes fáradtságban, amelyről mások talán semmit sem látnak.

Nem minden seb hagy nyomot a testen. Nem minden harc látható kívülről. És nem minden győzelem néz ki úgy, ahogyan a történetekben megszoktuk. Néha győzelem az is, ha valaki reggel felkel. Néha az is bátorság, ha valaki kimondja: „ez most egyedül túl nehéz”. Néha a legnagyobb erő nem abban van, hogy összeszorított foggal továbbmegyünk, hanem abban, hogy engedjük, hogy valaki mellénk lépjen.

Tolkien hősei erre emlékeztetnek bennünket. Arra, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy a félelem ellenére is képesek vagyunk felállni és cselekedni. A remény nem mindig bizonyosság, hanem sokszor döntés: egy újabb lépés akkor is, amikor nem látjuk az út végét. Az igazi hősiesség pedig nem mindig hatalmas tettekben mutatkozik meg, hanem abban, hogy a sötétség ellenére sem fordulunk el egymástól.

Talán pont ezek miatt maradnak velünk ezek a történetek és azért, mert nem azt mondják, hogy erősnek lenni annyi, mint soha nem megtörni. Helyette olyan komplex képet alkot azzal, hogy megmutatja, még a megtört ember is lehet bátor, s hogy a fájdalom nem veszi el az értékünket. Illetve, hogy vannak terhek, amelyeket nem tudunk levenni egymás válláról, de együtt mégis könnyebb tovább vinni őket.

The post Tolkien hősei appeared first on Alexander Wolf Writings.

Nos, azonban a posztok hiánya nem egyenlő azzal, hogy nem is írtam semmit az évben. Röviden és tömören a munkáim és a PhD-vel járó feladatok elvették az időmet. Azonban ez azt is jelenti, hogy lassan megjelennek azok a publikációim, amelyek akadémikus szinten is jelentősek és a tudományos szakmai pályámat is előre mozdítják. A félév alatt több konferenciát is megjártam és a nyáron két tanulmányom is meg fog jelenni. Ezt követően pedig jön a folytatás. Robogunk a disszertáció fejezeteinek megírása felé.

Természetesen a blog szerű bejegyzéseimmel is szerettem volna foglalkozni az év során. Van olyan írásom, amelyen már karácsony óta ülök, mert nem volt időm rendesen nekiülni azóta. Illetve a műfordításaim sincsenek elfelejtve. Így hamarosan azokat ki fogom posztolni, amelyeket jegyzet formából sikerült teljes értékű írássá formálnom. Kezdésként pedig épp azt fogom kirakni, amely még karácsony táján fogalmazódott meg bennem, mikor újra kezembe vettem Tolkien műveit.

Számomra J. R. R. Tolkien az egyik példakép és írásai nagyon motiválóak. Tulajdonképpen ő motivált arra is, hogy elinduljak egy tudományos pályán. Valamint, hogy karakterei adtak támpontot ahhoz, hogy milyen irányba induljak és hogy kitartsak, mindig keményen dolgozzak. Második helyen pedig Farkas Attila Márton áll, akinek az írásai éppúgy ápolják a lelket, ahogyan az elmét is. A Buddhizmus is már régóta foglalkoztat és próbálom beleépíteni az életembe a tanait lépésről lépésre.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert az életben rengeteg jó embert ismerhettem meg. Sokan barátként, míg mások mentorként hatottak rám. Kemény munkámmal pedig próbálom meghálálni mindazt a támogatást, amit kaptam tőlük. Így van honnan motiválódni. A nehéz része ennek természetesen az, hogy ezt az energiát átalakítsuk produktivitássá. Azonban az sem gond, ha ez nem mindig megy. És hát nekem se mindig sikerül, sokszor elcsúsztam idővel és végül ezért nem sikerült odaérni ahhoz, hogy egy tanulmány írását követően a kreatív írásra adjam még aznap a fejem. A kimerültség is ugyan olyan emberi dolog, néha ezt el kell fogadni. Melyik írónak ne lennének félbehagyott vagy kiadatlan köteg írásai a fiókban?

The post Ritka írások kora appeared first on Alexander Wolf Writings.

Mondják a nagy mesterek, akik hasonló körülmények közül jöttek, hogy ez egy nagy kihívás, egy váltás, egy lépés, amelyet meg kell tenni, ha az ember első generációs értelmiségivé akar válni. Le kell faragni a göcsörtöket, az ágakat. Be kell illeszkedni – tagozódni. De vajh, tényleg be kell? Nem mindenki tette, s joggal. Önazonos maradt, megőrizte kétlakiságát, s végül lemondván a pillanatnyi ám akkor nektárként kacsingató elismerésről, a margón maradtak. Ám végső soron ők tűntek ki, s maradtak fenn.

Kikre lehet hát felnézni? Ki ád nékünk példát?

Vidékiként, falusi proletárként vagy parasztként felkerülni a városba, a városi és polgári értelmiség közé nem kellemes élmény. Az ember érzi, hogy nem tartozik oda. Máshogy gondolkozol, máshogy ülsz, állsz, nem tudod még a villát vagy a kanalat sem úgy fogni. Nem mondják, nem is feltétlen éreztetik, de mégis megvan az összhatás. Ahogy rád néznek, ahogy leültetnek.

Kimérten megfogalmazódik az ítélet azon az alapon, hogy hogyan is fogod azt a kávés csészét, s hogyan szüpürtyölöd fel. Nem illik. Nem oda illek. Alapjáraton is érződik a működésből fakadóan, hogy nem kompatibilis a vidéki mentalitás a városi polgáréval. Ez Magyarországon belül is még fokozható, hogy idézzek például Farkas Attila Mártontól, a „pannonok és hunok” ellentétével. Vagy más szóval élve a nyugathoz húzó, s a kelethez húzó országrészek ellentétével. Ennek persze része az is, hogy mennyire elmaradott a Duna keleti oldalán elterülő országrész, s mennyire hasonlít ezáltal a sztyeppei khánságok, vagy épp avar kaganátusok lélektanára. És ezzel szemben mennyire nyugatos és kulturálisan fejlett a Dunától nyugatabbra elterülő országrész. Világokat szétválasztó fal ez a Duna, s ki vándorként átkel rajta, hát magára vessen, ha kívülállóként tekintenek rá. Megérdemelt sors ez tán?

Nehéz magyarnak is megmaradni, a tiszta értelemben, mert ha az ember kicsit kinyitja a szemét és körülnéz, netalán messzebbre néz, akkor világossá válik, hogy identitásunknak nem csak az a része, hogy magyarok vagyunk, s azon belül pannonok vagy hunok. Európaiak is vagyunk, s ha az ember értelmiséginek tekinti magát, akkor valamely szinten szerintem világpolgárrá is kell válnia. Ebbe nem fér bele az, mikor egyik-vagy-másik törzs kirekeszti a kurzusból, mert arra való hivatkozással, hogy az igaz magyarok nem lehetnek vagy nem csinálnak [és ide helyettesíts be, amit csak akarsz]!

Végül magyar magyarnak lesz farkasa. Így önmagunkat átkozzuk el, s süllyedünk el a mocsokban. De ha az ember csak egy kicsit is kitekint és európai polgárként kezd el gondolkozni, akkor hídépítőként lesz képes megácsolni azt az utat, amely ezeket a vad ellentéteket is képes lehet nyugodtabb mederbe terelni a történelem ezerágú folyóján. Mert mégis csak egy irányba folyik minden, még akkor is, ha vargabetűket formál egy-egy ág. S a nagy kérdés az, hogy végül milyen sodrásba kanyarodunk majd vissza. Ám legyen a sodrás bármilyen vad is, a kreatív és kiegyensúlyozott ember képes lehet hidakat ácsolni, amely világokat köthet össze.

Viszont ez a gondolkozás szintén idegenné tesz hazámban. Viszont mivel haza is húz a szívem, amely ezer darabra szakad az ország sorsát látván, Európában is csak féllábbal vagyok hát. Ott is látszik, hogy túl gyorsan iszom azt a kévét, túl sebesen falom be azt a süteményt, mert él bennem a trauma – az a tiéd, amit megeszel. Minden mulandó és mindent el is vehetnek az erő jogán. Kelet Európa, otthonom, mely meghasadt, s így mi legyek én, ha nem egy meghasadt személy?

Hiába vallok európai értékeket és élnék polgárként, miközben vissza is vágyom a faluba, a meghittségbe és a természetbe. Ezek ellentétes gondolatok. S lőn, a hideg téli éjszakán a szürke szovjet lakótelepek nyomasztó sorai közt bolyongok egy ex-szovjet kelet európai városban. Elveszetten, meghasadt lélekkel, mivel sem ide sem oda nem tartozom. De vajon akarok-e tényleg ide vagy oda tartozni? Nem hiszem. Bennem él mind a két világ, s én mind a kettőt érteni vélem és szeretnék megmaradni önmagamnak. Maradok hát a margón én is, mint előttem oly sokan. S ez így van talán rendjén.

Ez az érzés a metaforája e vidéknek is, amely ugyan ezzel az identitás válsággal küzd. A poszt- vagy ex-szovjet kelet és közép európai országok mind kitűnnek az Európai Unió soraiból, mert más a két világ. De vajon fontos-e vagy kell-e nekünk hasonlóvá válni ahhoz, hogy együtt építsük Európát? Így elevenedik meg az a metafora, amely a szürke és kihaltnak tűnő szovjet építésű lakótelep esztétikájában visszatükröződik a változtatni kívánó fiatalság világvége utáni hangulatában. Amely fiatalság erőtlenséggel vegyített depresszióba zuhan vissza, miután a kilátástalanság megfolytja a kreatív tenni akaró szíveket.

The post Két világ polgára… vagy épp eggyé se? appeared first on Alexander Wolf Writings.

A Theatron egy 1998 óta megjelenő, színházelméleti és -történeti folyóirat, amely a kortárs színháztudomány magyar és évente egy angol nyelvű számát közli. Célja, hogy dokumentálja és értelmezze a színház folyamatosan változó önkritikáját, valamint a jelen színházi jelenségeit történeti és elméleti kontextusba helyezze. Ezen felül nyitott fórumként teret ad új kritikai megközelítéseknek és a színháztörténeti hagyomány újraértelmezésének.

A recenzióm Kiss Attila Kettős anatómia. Shakespeare színpadán. Angol reneszánsz tragédiák a kora újkorban és ma című könyvéről szól, amely a Shakespeare-korabeli angol tragédiák színházi működését és korszakon átívelő értelmezéseit vizsgálja. A szerző az emblematikus és predramatikus színház jelenségei és a korabeli kultúra filozófiai, társadalmi kérdései – például identitás, szubjektivitás és ismeretelméleti válságok – összefüggéseinek feltárására koncentrál. A könyv nem csak a kora újkori színházat elemzi, hanem azt is megmutatja, hogyan rezonálnak ezek az ábrázolások a posztmodern színpadon és a kortárs befogadás tekintetében is.

A mű kulcs fogalmai közé tartozik a „kettős anatómia”, amely a drámai test és elme boncolásának színpadi gyakorlatát jelenti: a tragédiákban a fizikai test jelenléte és a pszichés belső világ feltárása egyszerre történik, és ez a kettősség segít megérteni a kora modern és a mai identitás- és tudásválságokat. A könyv arra is rámutat, hogy a reneszánsz anatómiai színházi reprezentációk – például a test vizuális feltárása – nem pusztán látványosságok, hanem az ismeretelméleti és filozófiai bizonytalanságok kifejezői voltak.

A recenziómban arra is kitérek, hogyan helyezi Kiss Attila széles körű szemiotikai és történeti kontextusba az angol reneszánsz tragédiákat, bevonva kortárs elméleteket és példákat is. Ez lehetővé teszi, hogy a mű egyszerre szolgáljon akadémiai szakmai elemzésként és a Shakespeare világát mélyebben megérteni kívánó olvasók számára is, hiszen bemutatja, milyen módon épültek be a testi-lelki kérdések a színpadi reprezentációba, és hogyan nyernek ezek a kérdések új értelmet a ma színpadán.

Kiss Attila: Kettős anatómia Shakespeare színpadán. Angol reneszánsz tragédiák a kora újkorban és ma. Szeged: Szeged Humanities Press, 2024. 372 oldal, open access https://doi.org/10.14232/lh.2024.1

Recenziómat itt olvashatod:

The post Test és szellem anatómiája médiumok és ismeretelméleti válságok tükrében appeared first on Alexander Wolf Writings.

De vajon mi választhatunk e?
Választunk e?
Vagy csúful beletörődünk,
S rútul eldobjuk,
A reményt, mi szívünket élteti…

Vajon ki a bölcsebb?
Ki kihívja a Halált?
Vagy Ki elfogadja elkerülhetetlen sorsát?
Jer, jer… S vigyél ha kell!
Mikor menni kell, hát menjünk…

Ne vesztegessük időnket,
Hisz sok dolgod van még,
Rengeteg lélek vár reád,
Rengetegen kiknek át kell kelni….
S széles e világ sorsa sem lehet más.

The post A Halál verse appeared first on Alexander Wolf Writings.

The post Üvegházban járván appeared first on Alexander Wolf Writings.