Az augusztusi hőség úgy feküdt a tájra, mint egy izzó vasaló. A Duna partján, a paksi kanyarulatnál még a levegő is remegett. A túlsó part fái elvesztették éles körvonalaikat. Beleolvadtak a nap által égetett tájba, ahogy szürkészöld lombjuk elmosódott. Úgy látszott, mintha minden lebegett volna a forróságban, mintha a víz alatt állna az egész erdő s a part lassan semmivé foszlott. Pedig vízből volt a legkevesebb a vidéken. A folyó visszahúzódott a medrében, és hosszú, sápadt homokpadokat hagyott maga után, akár egy beteg állat, amelynek már kilátszanak a bordái.
A part menti füzek poros levelei mozdulatlanul csüngtek. A nádasból nem hallatszott békakuruttyolás, a földeken a kukorica levelei keskeny, zörgő csövekké sodródtak. Távolabb a löszdombok sárgára fakultak, a szántások felszíne pedig táblányi repedésekre nyílt. A földút fölött finom por ült a levegőben, s minden elhaladó autó után percekig ott maradt, mintha maga a táj sem tudná már kifújni a levegőt. Megállt a lélegző tüdő, amely azelőtt úgy zöldellett s borította be a tájat, mintha azt semmi meg nem bonthatná. Ám, amit valaha adottnak és öröknek vettünk, lassan a szemünk láttára válik semmivé.
A bekötőútnál négy munkás javította az aszfaltot. Narancssárga mellényük vakított a napban, bakancsuk talpa beleragadt a megpuhult bitumenbe. Egyikük lapáttal terítette a gőzölgő keveréket, a másik a henger mellett állt, és időnként a tarkójára öntött néhány kortyot abból a vízből, amelyet inkább meg kellett volna innia. Az autósok lassítás helyett türelmetlenül kerülgették őket. Senki sem gondolt arra, hogy ezek az emberek hajnal óta dolgoznak, és este ugyanilyen észrevétlenül mennek majd haza, sajgó derékkal, repedezett tenyérrel, olyan bérért, amelyből egyre nehezebb eltartani a családjukat.
Laci ismerte ezt a fáradtságot. Karbantartó lakatosként dolgozott az erőmű egyik alvállalkozójánál. A műszak végére az inge átázott, a tenyere olaj- és fémszagú lett, a csuklójában pedig tompán lüktetett egy régi sérülés. A kétkezi emberekről ünnepi beszédekben gyakran mondták, hogy ők az ország gerince, a hétköznapokban mégis inkább költségtételként beszéltek róluk. Amíg működött a gép, égett a lámpa, folyt a víz és járható maradt az út, senki sem kérdezte, kinek a keze tartotta mozgásban mindezt. Csak akkor keresték őket, amikor valami elromlott.
Otthon Laci a telefonja képernyőjét törölgette a pólója szélével, de a zsírfoltok mögött csak nem akart megváltozni a valóság. A kommentszekció tombolt. Szomszédja, Matyi bácsi a kerítésnek dőlve szívta a magának sodort mezítlábas cigarettáját, hunyorogva nézett Laci készülékére, aztán fennhangon felolvasott egy bejegyzést: „Látták a Tisza-parton tegnap este! Egy kék kantával merte ki a vizet a Dunából, hogy leálljon a blokk! Háborúpárti szabotázs!”
Laci ránézett az idős emberre, aztán a kiszáradt, sárgára égett pázsitra a kettejük kerítése között.
– Matyi bá… Ön ezt most komolyan mondja? – értetlenkedett Laci. – Egy kantával? A Dunát?
– Hát valakinek csak el kellett vinnie azt a vizet, Lacikám! – mondta nehezen érthetően, artikuláltalanul a bajsza alatt, cigivel a szájában. – Az én koromban még volt víz a mederben. Orbán alatt ilyen nem volt, ezt te is tudod. Most meg alighogy megbuktak, tessék! Két hónapja vannak ellenzékben, és máris nincs áram meg víz! Hát véletlenek nincsenek.
Matyi bácsi hetvennégy éves volt. Fiatalon a „téesz” gépműhelyében dolgozott, később csőszerelő lett, és harminc éven át olyan vezetékeket javított, amelyek mellett egyetlen rossz mozdulat is súlyos sérülést okozhatott. A jobb mutatóujjából hiányzott egy ujjperc, a hátát alig tudta kiegyenesíteni, mégis ő ment át elsőként, ha a szomszédnál elromlott a szivattyú vagy beázott a tető. Laci gyerekkorában tőle tanulta meg, hogy a szerszámot használat után meg kell tisztítani, a csavart pedig nem erőből, hanem érzéssel kell meghúzni. Az öreg sok mindent tudott az anyagok természetéről és az emberek gyengeségéről. Csakhogy a tapasztalat nem páncél: a félelem néha azon is rést talál.
– Maga egész életében csövek és szivattyúk között dolgozott – mondta Laci. – Tényleg elhiszi, hogy valaki egy műanyag kantával leállít egy erőművet?
Matyi bácsi nem felelt rögtön. Mélyet szívott a cigarettából, míg a parázs már az ujjait melegítette, és a folyó felé nézett.
– Azt hiszem el, amit látok – mondta végül. – A víz fogy. A föld kiszárad. A villanyt meg lekapcsolják. Az ember ilyenkor szeretné tudni, ki csinálja.
Laci mélyet sóhajtott. Ebben az utolsó mondatban már nem a dühöt hallotta, hanem a tehetetlenséget. A történet szürreális volt, mégis égetően valóságos. A hőhullám hetek óta tombolt. A Duna vízállása rekordalacsonyra süllyedt, a víz hőmérséklete pedig átlépte azt a kritikus határt, ahol az atomerőmű hűtővíz-kibocsátását biztonsági okokból vissza kellett fogni. Nem volt ebben semmi titok: a fizika törvényei és a meteorológiai adatok évtizedek óta erre a forgatókönyvre figyelmeztettek.
Odabent közben ugyanúgy dolgoztak az emberek, ahogyan máskor. Műszerészek figyelték a kijelzőket, villanyszerelők másztak kábelcsatornákba, gépészek ellenőrizték a szivattyúkat, takarítók törölték fel a port és az izzadság nyomait. A biztonság nem egyetlen látványos mozdulaton múlt, hanem sok száz ember apró, pontos munkáján. Őket azonban nem lehetett könnyen mémmé alakítani. Egy elkopott tömítés, egy mért vízhőfok vagy egy tizenkét órás műszak nem kavart akkora vihart, mint egy kék kanta.
A közösségi médiát mégis elöntötte a téboly. Az egyik tábor meg volt győződve róla, hogy az új kormány direkt kapcsolja le a blokkokat, hogy Brüsszelnek kedvezzen. A másik tábor szerint pedig a régi hatalom hagyott hátra titkos gombokat, amelyeket most benyomtak. A valóság – hogy tudniillik egyszerűen nem esett az eső és meleg a víz, változik az éghajlat s ez már kézzel fogható – senkit sem érdekelt. A valóság unalmas volt. Nem lehetett rá dühös arcot, felkiáltójelet és zászlót tenni. Bűnbakot találni sokkal kényelmesebb és egyszerűbb, mivel nem kell megoldáson sem dolgozni közben.
Délután Laci elindult a helyi gazdaboltba. Útközben elhaladt a település határa mellett, ahol a kukorica embermagasság helyett alig ért a melléig. A napraforgók megbarnult fejjel hajoltak a föld felé, a lucerna második kaszálása pedig szinte teljesen elmaradt. Egy traktor lassan vonszolta maga után a tárcsát, s minden fordulónál olyan porfelhő kerekedett mögötte, mintha füstölne a föld.
A parasztember sorsát mindig más írta: anno a földesúr, később a hivatal, aztán a téesz, majd jöttek a bankok és a felvásárlók, de egy dolog mindig része volt az egyenletnek, az időjárás. Józsi, a traktoros, nagyapja napszámosként kezdte, az apja a közösben hajtotta a gépeket, ő pedig a rendszerváltás után néhány visszakapott holdból próbált gazdaságot építeni. Mindegyik korszak azt ígérte, hogy most végre a saját ura lehet. Végül azonban mindig maradt fölötte valaki vagy valami, ami megszabta, mennyit ér a búza, mikor jár a támogatás, mennyibe kerül a gázolaj, és elég lesz-e a termés a hitelre. Ha bőven termett, leesett az ár. Ha kevés termett, nem volt mit eladni. A kenyeret mindenki természetesnek vette, a mögötte álló évtizedes munkát, kockázatot és szorongást annál kevésbé. Ez láthatatlan maradt az átlagemberek számára, akiknek szintén nem volt feltétlenül jobb vagy egyszerűbb sorsuk. Csupán az látszik ebből, hogy mennyi sok ezer darab szilánkra zúzódott a társadalom, s mennyire nem ismerjük egymást. Magyarán nem tudjuk milyen terhek nyomják honfitársaink vállát, s így egymás segítségére sem tudunk lenni.
A gazdabolt hűtőpultja körül három gazda vitatkozott a jégkármérséklő rendszerről. Józsi napégette arcán fehér csíkot hagyott a sapka széle, körmei alatt fekete föld nyomai látszottak. Munkás kezek voltak ezek.
– Ennyi volt, kikapcsolták a JÉGER-t, azért nincs eső! – csapott az asztalra. A kukoricája már július közepén elszáradt. – Valakiknek ez így jó. Biztos megint olcsón akarják felvásárolni a földet.
– De hát, Józsi – szólt közbe a boltos –, a meteorológusok megmondták, hogy a generátorok nem csinálnak aszályt, csak a jégeső kialakulását próbálják mérsékelni. Ráadásul a megyében a többség maga követelte, hogy állítsák le, mert azt hittétek, elkergeti a felhőket.
– Mégis mit értenek ehhez a tudósok? – horkant fel Józsi. – A józan paraszti ész kell ide! A szomszéd faluban bekapcsolták, nálunk meg elmaradt az eső. Hát mi ez, ha nem bizonyíték? Benne volt a Facebookon is!
Ekkor szólalt meg Irén néni, aki addig a vetőmagos polc mellett válogatott. Nyolcvankét éves volt, apró termetű, de úgy állt a két férfi között, mint egy öreg szőlőtőke – göcsörtösen, mélyre kapaszkodva. Gyerekkora óta dolgozott a földeken, kapált, répát egyelt, tehenet fejt, hajnalban piacra vitte a tojást, este pedig még ellátta a családot. A keze csupa bütyök volt, a bőrét barna foltok tarkították, és minden mozdulatában ott maradt hetven év munkájának takarékossága.
– A józan paraszti ész ott kezdődik, fiam, hogy nem hazudunk magunknak – mondta. – Ha nincs felhő, nincs mit elkergetni.
Józsi elfordította a fejét, de az öregasszony folytatta.
– Láttam már száraz nyarat, jeges tavaszt, árvizet meg olyan őszt is, amikor a sárban rohadt el a termés. Régen sem volt könnyebb, csak kevesebb embernek volt hangszóró a zsebében. Ha leapadt a kút vize, beosztottuk. Ha jött a vihar, együtt kötöztük a tetőt. Közben veszekedtünk is, persze. De előbb megcsináltuk, amit kellett, és csak utána kerestük, kinek volt igaza.
Irén néni lehajolt, fölvett a cipője mellől egy rögöt, amely valamelyik gazda talpáról hullhatott le, és két ujja között porrá morzsolta.
– A föld lassan beszél – tette hozzá. – Azért nem halljátok, amikor mindenki egyszerre kiabál.
A boltban elcsendesedtek. Józsi vállából kifutott a harag, és csak a fáradtság maradt benne.
– És akkor mit csináljak? – kérdezte már halkabban. – A vetőmagot hitelre vettem. A fiam kiment Németországba, mert nem ebből akar megélni. Ha idén sem lesz termés, elviszik a gépet. Mondjam azt otthon, hogy senki sem hibás?
Senki sem válaszolt azonnal. Mert a valóságnak ez volt a legkegyetlenebb része: attól, hogy nem volt összeesküvés, Józsi vesztesége még valóságos maradt. A számlát ugyanúgy ki kellett fizetni, a földet ugyanúgy művelni kellett, és a szorongást nem lehetett grafikonokkal elhallgattatni.
– Ne azt mondd, hogy senki sem hibás – felelte végül Irén néni. – Azt mondd, hogy előbb meg kell tudnunk, mi a baj. Különben azt büntetjük meg, aki éppen kéznél van, a baj pedig itt marad velünk.
Hallgatva a gazdaboltban lezajló vitát, Lacinak eszébe jutott egy régi amerikai vígjáték, amelyet még egyetemistaként látott. Abban a filmben a jövő emberisége annyira megbutult, hogy energiaitallal locsolta a termőföldeket, mert „abban van az, amire a növények vágynak”. Amikor valaki megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy a növényeknek sima víz kell, felháborodtak, mert a víz a WC-ből jön.
Akkor még nevettünk rajta – gondolta Laci. Most meg itt állok egy Tolna megyei gazdaboltban az Isten háta mögött, és lassan ugyanabban a filmben élünk, csak nincs, aki a végén lekapcsolja a vetítőt.
Este meglátogatta a húgát, Anitát, aki gimnáziumi fizikatanárként dolgozott. Anita a teraszon ült, fejét a tenyerébe temetve, előtte egy pohár langyos víz. A kert végében a paradicsom levelei kókadtan lógtak, a kerítés túloldalán pedig a szomszéd család kutyája épp azon munkálkodott nagy erőkkel, hogy hűvösebb gödröt kaparjon magának a porban.
– Feladom, Laci – mondta Anita halkan. – Ma a nyolcadikosok közölték velem, hogy a klímaváltozás csak egy politikai trükk, amit az interneten szerveznek. Megpróbáltam megmutatni nekik a hőmérsékleti grafikonokat az elmúlt száz évből. Tudod, mit mondtak? Hogy a grafikonokat le lehet tölteni, és bárki átírhatja a számokat.
A nyitott teraszajtón át behallatszott a televízió. A híradó alján vastag betűs sáv futott, ahol az volt olvasható, hogy „Forsthoffer kiakadt, mert szerinte a hőségriasztásból és az aszályból politikai gúnyt csinálnak.” A műsorvezető ünnepélyes hangon idézte a nyilatkozatot.
„Harmadfokú hőségriasztás van. Perzselő szárazság és aszály van. Ez mindannyiunkra egyaránt veszélyes és mindenkitől együttműködést kíván” – közölte Forsthoffer Ágnes, az Országgyűlés elnöke. Szerinte, aki ebből politikai gúnyt csinál, az nem a politikai ellenfeleit, hanem a társadalmi felelősségvállalás kultúráját gyengíti.
A tudósítás szerint Forsthoffer hozzátette, hogy „a vízzel, az elektromossággal és egyéb erőforrásainkkal való felelős bánásmód nem politikai kérdés, hanem emberi kötelesség!” Végül még egy mondat jelent meg a képernyőn: „Az uszítás nem menő. A közös felelősségvállalás és együttműködés nemzeti érték.”
Alig ért véget a bejátszás, a telefonokon már megjelentek a kivágott részletek. Az egyik oldalon Forsthoffert kék kantával a kezében ábrázolták, a másikon lángoló erőmű elé montírozták. A mondatokból jelmondatok lettek, a jelmondatokból fegyverek. A víztakarékosságról szóló felhívás néhány perc alatt újabb bizonyítékká változott arra, hogy a másik oldal gonosz vagy nevetséges.
– Legalább abban igaza van, hogy ez mindannyiunkat érint – mondta Anita. – De már maga a közös felelősség is úgy hangzik, mintha valamelyik párt tulajdona volna.
– Mert mindent kisajátítottak – felelte Laci. – A zászlót, a tudományt, a félelmet, még az időjárást is. Ha kimondod, hogy spórolni kell a vízzel, valaki rögtön azt kérdezi, kinek az oldalán állsz. Mintha a csapból pártjelvény folyna.
– A mérések már nem számítanak – folytatta. – Ha a politika tizenhat évig azt tanítja, hogy a szakértő csak egy fizetett vélemény a sok közül, akkor miért hinnének a hőmérőnek? A hőmérő nem tud visszabeszélni. A politikus meg azt mondja, amit hallani akarnak.
– De mi lesz így velünk? – kérdezte Anita, és a sötétedő égbolt felé nézett, ahol egyetlen felhő sem látszott. – Ha egy társadalom már nem képes különbséget tenni egy fizikai tény és egy politikai szlogen között, akkor hogyan fogunk megoldani egy valódi krízist?
Laci sokáig hallgatott. Eszébe jutott Józsi porrá omló földje, a diákok bizalmatlansága, az erőműben dolgozó emberek csuromvizes inge és Matyi bácsi félelme. A válasz, amely délután még egyszerűnek tűnt, most túl könnyűnek hatott.
– Sehogy, ha csak bűnbakot keresünk – mondta végül. – Először megvárjuk, míg teljesen kiszárad a kút. Aztán összeveszünk azon, hogy ki döntötte bele a mérget. Pedig lehet, hogy senki sem mérgezte meg. Lehet, hogy túl sokáig hittük azt, hogy a víz magától újratermelődik, a gép magától működik, a föld magától terem, az ember pedig bármeddig bírja.
Késő este indult haza. A falu szélén egy vízműves brigád dolgozott egy csőtörésnél. A reflektor fehér fényében két férfi állt térdig a sáros gödörben, egy harmadik a rozsdás csavart melegítette, a negyedik a szerszámokat adogatta. A házakban addig nem volt víz, ezért mindenki őket sürgette. Senki sem kérdezte, mióta vannak talpon, mikor ettek utoljára, vagy hány ilyen éjszakát bír még a hátuk. Ha végeznek, a csap újra megnyílik majd, és reggelre a többség el is felejti őket.
Matyi bácsi még kint volt az udvarán. Egy zománcos tálból vizet töltött egy kék műanyag kantába, majd az öreg körtefa tövéhez vitte. Laci megállt a kapunál.
– Megvan hát a kanta – mondta.
Az öreg elmosolyodott.
– Meg. Csak a Duna nem fér bele.
Egy darabig mindketten a fa alatt sötétlő, keskeny nedves foltot nézték.
– Megnéztem azt a hírt még egyszer – szólalt meg Matyi bácsi. – A rendeset, nem azt, amit a komment alá vágtak. Tudod, az öreg ember sem attól bölcs, hogy mindig igaza van. Hanem attól lehetne bölcs, hogy már több tévedésből volt ideje tanulni.
Laci nem szólt. Matyi bácsi letette a kantát, és megtörölte a homlokát.
– Amikor fiatal voltam, egyszer nagyon megáradt a folyó – folytatta. – Egész éjjel homokzsákot töltöttünk. Jött a tsz-elnök, a pap, a párttitkár, a segédmunkás, még az is, akivel előző héten összeverekedtem a kocsmában. A víz nem kérdezte, melyikünk kire haragszik. Ha ott elkezdünk bűnbakot keresni, reggelre elviszi a fél falut.
– Most meg nincs árvíz – mondta Laci.
– Nincs. Most éppen a hiánya jön utánunk. De lapátolni most is kellene, csak nem homokot. Ész kellene, türelem, meg annyi becsület, hogy ne hazudjunk egymásnak. Az ember azt hiszi, a bűnbakkal megspórolja a munkát. Pedig a munka attól még ott marad.
Laci elköszönt, és továbbindult. A falu csendes volt, de a nyitott ablakokból kiszűrődött a televíziók kékes fénye és a közösségi média állandó, halk morajlása. A Duna felől nem jött hűvös szél. A túlparton az erőmű fényei rezzenéstelenül égtek, a határ fölött pedig vöröses por ült a sötétben. A táj egyszerre tűnt végtelennek és szűknek, gyönyörűnek és végletesen kimerültnek.
Valahol a képernyők mögött még mindig keresték azt a képzeletbeli embert a kék műanyag kantával. Közben valódi emberek csavarokat húztak meg, csöveket javítottak, földet műveltek és vizet osztottak, ahol kellett. Tették azt, amit mindig is tettek, többnyire névtelenül, ritkán megbecsülve.
A folyó hallgatott. Gomb nem volt rajta. A kanta pedig ott állt Matyi bácsi udvarán, benne két liternyi mosdóvízzel, hogy hajnalig életben tartson egy öreg körtefát.