Fiatal legény voltam én mikor, lehettem tán nyolc vagy tíz,
férfiakkal tivornyáztam s velük ittam én, kell a francnak a víz;
s mondták én nékem, ha felnövök a korhely élet vár reám.
Rab leszek én már végleg, s a szeszgőz lesz az én cellám!
Most volt múltvasárnap reggel, mikor imádkozni mentem,
csak a túloldalra betértek, furcsa kis templomba bementem;
s ahogy folyt a mise, hiába, világossá vált az nékem már,
vizet prédikál ez a csuhás, s bor az engem itt biza nem vár.
Számtalan évem tovaszállott, s vénülök én egészen szépen,
mondják azt mások, a pia kárt tesz a lélekben, s e létben;
lehet tán az, hogy zsugorodik a májam vagy ettől hullik a hajam,
ám mégse’ érdekel ez engem, mer’ részegen boldog az agyam.
Mer’ vedelek én éjjel, s vedelek én nappal,
minél több megy belém, később kevesebb köll azzal;
senki se tudja, meg se mondhatja, nekem milyen jövőt énekeltek,
mer’ aszongyák, remény úgy sincsen nekem, az ilyen korhelyeknek!
Mer’ aszongyák, remény úgy sincsen nekem, az ilyen korhelyeknek!