A messzi Kelet kietlen táján áll egy Magányos Őrtorony. Szüntelen figyeli a Végtelen Zöldellő Keleti Fűtengert, várva hogy a lóháton nyargaló horda lecsapjon a Nyugatra. Bár e torony elhagyatottan áll az üres táj fölé magasodva.
Közel s távol egyetlen élő teremtényt se látni. A torony tetejéről körültekintve csupán a végtelen messzeség üressége tekint vissza. Amerre csak a szem ellát, Északra a hideg, lassan hótakaróba burkolódzó sárgálló tundra, keletre a Véget-nem-érő Zöldellő Fűtenger. Nyugatra a távolban ugyan felsejlenek az erdők s dombok, melyek a civilizációt oltalmazzák a Keleti Széltől, ám ezek oly messze vannak, hogy a gyakorlatlan szem akár apró bokroknak hiheti e látványt. Délre pedig a Kopár Hegyek ormótlan csúcsai csillogva verik vissza az éles napfényt, s emiatt feltételezhető létezésük. Aki nem ismerné a világ földrajzát, nem is tudna létezésükről, csupán a hívogató csillogást látná. Viszont elindulni a végeláthatatlan kopár hideg síkság felé reménytelen vállalkozás volna. Itt-ott fel-felbukkan egy-egy kisebb domb, vagy hóbucka, mely társaságot nyújthat e magányos Szemlélőnek.
Rég elhagyták már ezt az őrtornyot azok, kik építették. A torony körül lévő fal, mely a kis belső udvart óvta, már csak egy-két helyen áll. Lyukak tarkítják, s sok helyütt halmokban áll csak a még megmaradt törmelék. A kis udvar nyugati végén áll egy mára teljesen elszáradt s elfehéredett, valaha büszke tölgy. Sok beszélgetésnek lehetett tanúja, de mára oly halott, mint e táj maga. Az udvaron nem hallatszik már emberi vagy bármely más hang. Nincs vidámság, nem ropog tűz. Csupán a süvítő szél fújását lehet hallani. A szél útjába pedig semmi sem áll végtelen mérföldekig, s így csak fúj és fúj, míg ki nem fullad. Lassacskán az idő, s az elemek elhordják és megeszik eme egykor nemes építményt.
A torony nyugati oldalán, mely többnyire védve van a kegyetlen széltől, mely folyton keletről fúj, néha meglibben és a szilaj levegő dalára táncol egy lobogó. Ám oly mértékben megfakult, hogy eredeti színét nem lehet felismerni. Nincs megmondója, ki készítette, mily címer vagy szimbólum ékesítette. Mára szürke, s piszkos. Valaha egy hatalmas uralkodóé vagy nagy kláné lehetett, mely oly erőforrásokkal rendelkezett, hogy a világ végére, az ember által még épphogy bejárható távolságba egy bástyát emeltetett. E torony szolgált figyelmeztetni a Nyugat népét az ismeretlen keleti lovas hordák közeledtére, melyek egyszer pestis módjára pusztították végig az ismert világot, s döntötték romba a Császárságot.
E Magányos Őrtorony azonban üres, nincs ki vigyázó szemeit csúcsáról keletre vesse. S nincs, ki megszólaltassa kürtjét. Nincsenek már lent az udvar valaha volt istállójában lovak, melyeken a bátor hírnök elnyargalhatott volna. Egyedül tör az ég felé. Lépcsői elkoptak, eltörtek, s szépen lassan maga is az enyészeté lesz.
Nincs megmondója, mikor hagyták el a Nyugat eme utolsó bástyáját. Már rég mindenki elfeledte. Bár némely ódon térkép még egy folttal megemlékezik létezéséről. Mostanra nem maradt más vígasz számára, mint a hideg szellő csókja a szürke köveken. A gyilkos csók, mely leteríti majd végleg. S hírmondója sem marad majd eme utolsó mentsvárnak…