Bárányok országa

máj 1, 2024 | Dráma, Szépirodalom

Atci: Szevasz, Robikám! Na, hogy ityeg a fityeg? – kérdezte egy korsó sör fölött ücsörögve, s már látszott rajta, hogy nem ez az első ma este, mi épp lecsúszik emberünk fáradtan porzó torkán.

Robi: Szeva’, Atci! Áh, ne is kérdezzed, már ki van a tököm mindennel – panaszkodott kicsit tépett arcú barátunk.

Atci: Tán má’ megen azt a retkes tévét bámultad?

Robi: Szégyellem bevallani, de megint kiengedtem a szellemet a palackból…

Atci: Győzőkém, tölts mán’ eme fáradt barátunknak is egy kupa veresbort, de nehogy a jobbikból ám, attól megfájdul a feje!

Robi: Jajj Győzi, inkább egy sört meg egy unikumot adj kérlek.

Győző: Üdvözöllek, Robikám! Hogy vagy? Csak a szokásost akkor?

Robi: Igen, csak a szokásost. Amúgy megvagyok, de lehet kint ülök le inkább. A friss levegő jót tesz.

Atci: Aztán mi a baj itt? Nem tetszik a pofám? Büdös van?

Robi: Nem, nem. Csak kint olyan szép idő van, meg még világos van. Megaztán szívnék egy cigit.

Győző: Jól van, viszem is nemsokára, ülj le odakint.

Robi: Nem jössz ki, Atci?

Atci: Na jó’ van. Adj egy pillanatot – azzal a lendülettel, megkockáztatva egy zuhanórepülést, söröskorsóval a kezében egy mozdulattal kétlábbal a padlón termett. A bárszék ’megette még táncikált egy kicsit magában, ahogy a fizika törvényeinek megfelelően a mozgási energia egy részét átvette.

Robi: Jajj jajj, jobb itt a szabad ég alatt – jelentette ki Robi, miután komótosan kisétáltak a kocsmából. Ezt követően pedig már-már ösztönös mozdulattal, robotikusan, mintha nem is ő maga cselekedne, nyúlt cigarettájáért. Egy szálat a kicsit kiszáradt ajkai közé helyezett, majd egy pillanatot várt, mintha égi jelet fürkészne, s ahogy a mennyei trombiták megszólaltak, az öngyújtó sercegett hüvelykujja alatt és a hófehér tekercs, melynek közepe aranybarnán verte vissza a lenyugvó nap utolsó fényét, egy pillanat alatt megperzselődött. Hatalmasat szippantott cigarettájából, s rituálisan kifújta cigifüstjét, hogy az valamelyest a hata mögött az ajtó résein még beszűrődhessen a kocsmába, egy régi és letűnt világot megidézve.

Atci: Te, én úgy szeretem a friss levegő illatát – mondta szenvedélyesen, miközben a Robi által kifújt cigifüsttel szívta tele tüdejét. – Én is rágyújtanék komám, de épp elfogyott a cigim, aztán nincs kedvem most ezért visszamenni és Győzitől kérni egy slukkot. Adj mán’ egy szálat, légyszi’.

Robi: Tessék, nesze. Adok tüzet is, na várjál, ne légy olyan mohó – majd ugyan azzal a rituáléval Atci orrán és száján keresztül is a szent szubsztancia gőzei emelkedtek a magasba.

Atci: Na mesélj barátom, mi finomat láttál már megint abba’ a te csodadobozodban? – Kérdezte kacérkodva, miközben a lépcsőn lesétáltak, hogy a kocsmaudvaron elfoglalják megszokott helyüket a napernyő alatt, a sarokban.

Robi: Láttam a tévébe, hogy azok ottan tüntetnek, de azt se tudják miért csinálják. Több ezren, nem is! Százezrek tüntetnek olyan dolgok miatt, amiket nem is értenek. Jobbra-balra röpködnek a náci, rasszista és szexista jelzők. Közben pedig népirtásról skandáltak és nem engedték meg különböző kisebbségi csoportoknak, hogy bemenjenek a munkahelyükre, mondván, hogy takarodjanak onnan és dögöljenek meg – mondta miközben odaértek a törzshelyükre és helyet foglaltak, mint anno a bölcsek a vének tanácsában. Majd folytatta – ez frusztráló és ijesztő egyben. Észre sem veszik, hogy pont azt csinálják, mint ami ellen látszólag tüntetnek… – közben a kocsmaajtóban megjelenik Győző, kinek a kezében lévő tálcán ott csillog a hideg, frissen csapolt sör és a mennyei szesz, mely megváltásként szabadít meg a mindennapi ártalmas gondolatok karmai közül. Pillanatok alatt ott is terem mellettük.

Győző: Uraim, meghoztam a nedűket. Robi, itt a söröd és az unikum. Atci, hoztam neked is egy korsó sört, mert láttam már fogyóban van az italod és meg akartam spórolni egy kört – közben mesteri precizitással letette az asztalra az italokat, úgy, hogy két ujjával még alátétet is helyezett a poharak alá, s ezen akrobata mozdulatok közepette egyetlen csepp sem ment kárba a mennyei nedűkből.

Robi: Köszönjük, Győzi bácsi! Hosszú napod volt, mondd csak?

Győző: Mondhatjuk, de tudod, állom a sarat. Ez már gyerekjáték nekem, anno egész nap pörögtem, mikor a mulatóban dolgoztam fiatal csikó koromban. Így megy ez, meg kell nyugodni és be kell érni a pont eléggel, egy idő után – s közben kacsintott és villantott egy apró mosolyt, mellyel nyugtázta napját.

Atci: Azért Győzőkém, ha megtennéd légyszi’, de elég lesz később is, csak ha erre jársz valamikor. Hoznál a pult alól egy doboz cigit, kérlek? Odaadom a pénzt most. Már kifogytam és később égető szükség lesz rá, mert ha Robi eleget ivott már nem tudom majd letarhálni. Tudod milyen…

Győző: Jól van Atcikám, jól van. Majd járok erre – ezzel átvette a pénzt, és sóhajtott egyet, mert mindig ez van. Hiába próbálja megspórolni a köreit, mindig eggyel többet kell futnia. De mit lehet tenni? Ilyen a vendéglátás, és őt ezért fizetik… „Csak ne öregednék olyannyira…” Morfondírozott magában a kocsmáros.

Atci: Tudod Robikám – kezdett bele Atci egy kis gondolkozás után –, ez a jelenség mindenhol ott van… szektaszerű imádat övez manapság már mindent, és kritika nélkül… Ez van a politikában, az oktatásban. Mindenhol! A hétköznapokban, mikor csak szórakoznál. Például bármilyen hobbit, filmet, könyvet, vagy akármi mást sok különböző módon lehet élvezni, szeretni vagy épp nem kedvelni. De attól, hogy valaki szeret valamit, még lehet kritizálni. Sőt! Még jobb, attól, hogy nem szeret valamit az ember, még lehet látni az értékét. Ez a kritika nélküli gondolkodás van jelen mindenben, és talán ezért is tart itt a világ. Birka módjára követnek az emberek mindent és már szekták vannak, nem pedig közösségek. Még a kocsmában is ez van! Látom itt Győzit nap mint nap, és mindig kibaszok vele, hogy menjen egy plusz kört, de az Ég szerelmére sem akarja kinyitni a szemét, vagy épp a száját és elküldeni engem a picsába. Nem sértődnék meg rajta. Viszont várom ezt a pillanatot. Remélem, hogy egyszer felébred a szunnyadó medve.

Robi: De nem ijesztő, bassza meg – közben leöntötte torkán a keserű, ám imádott löttyöt, s elkísérte egy kis aranylóan csillogó sörikével –, hogy vakon ezek még egymás torkának is nekiesnek, ha nem értenek egyet? Mit lehetne ezzel tenni? Hova jut a világ, ha így állunk mindenhez… Mert fontos tüntetni, kinyilvánítani a nemtetszésünket. Csak, ami itt történik, az kontraproduktív. Az átlagember elfordul az ügyüktől és saját maguknak ártanak. A nemes dolgokat összemocskolják.

Atci: Tudod te mit mondanak erre? Ez tüncikézés. Semmi más. Nem lehet komolyan venni. Ez nem Ortega és A tömegek lázadása. De még csak egyéb filozófiai gondolatokat sem közelítenek meg. Hiába vannak ott egyetemisták vagy professzorok. Csak haragos fiatalokat látok, akik tudatlanul, méregtől vezérelve cselekszenek.

Robi: Ám meg kell hagyni, hogy jogosan… valahol… hisz elvették a jövőjüket. Nekünk valahol egyszerű. Van fedél a fejünk felett, saját házunk, meg itt büntetlenül heverészhetünk. Nekik ez nem adatott meg. Szét szakadok a dolgok között! – A fejéhez kap, mintha migrénje lenne, vagy csak a belső harc fizikai kivetülése ez? – Igazuk is van meg nem is…

Atci: Ezt nem tagadom. Nem egyszerű, mindenért meg kell dolgozni. Csak ne így csinálnák… Viszont nagyon azt se tudom megmondani, hogy akkor hogyan – egy pillanatra megáll, elgondolkozik. – Néha úgy érzem régebben egy fokkal egyszerűbb volt, egyértelműbb volt. Az biztos, hogy megosztja a társadalmat ez a jelenség. Talán hinni akarnak valamiben? Hogy van jövő? Vagy tartozni akarnak valahová?

Robi: Vagy egyszerűen ilyen az ember természete… – nézett szomorúan maga elé. – Ilyen és ezért önkéntelenül is betagozódunk valahová. Egy táborba. Vagy valaki mögé, mert mindenki tartozni akar valahová és természetünkből adódóan hinni akarunk valamiben.

Atci: Jah, ha már az egyházak lehanyatlottak, valamivel pótolni kell ezeket.

Robi: Igen, és a pásztorok helyébe léptek a politikusok, meg a mise helyébe a politikai ideológia. Így lehet a birkákból országot szervezni és lehet a farkasoknak országlása. A birka meghát ilyen, követi a csengettyűs bácsit, aki megy elöl, mert jön hátul a csaholó eb és terelgetik őket. Mert menni kell előre, mert amottan rossz-gonoszok vannak. A félelem pedig nagyon erős hajtóerő.

Atci: És közben maguktól kéne visszarettenni egy pillanatra, mert mikor valakire rámutatnak a tömegben, akkor a birka esik a másik birka torkának és széttépik. De ezt a kritikát nem fogalmazzák meg magukkal szemben. Mindent támadásként élnek meg – jelentette ki komoran, eme romantikus szeszgőzben úszó filozófus. S közben Győző ismét megjelenik előttük, észre sem vették, hogy kijött a sörözőből.

Győző: Itt van a cigid Atci. Látom már szükség lesz rá. Még a végén szívnátok egy kis levegőt is – majd átnyújtotta a doboz piros Marlborot és visszament a kocsmahelységbe.

Robi: Nah igen, a kritika. A gyenge emberek nem tudják elfogadni, megfontolni és ezért fejlődni se.

Atci: Jól mondod Robikám, jól mondod. Ahogy Voltaire is mondta anno, legalábbis valami ilyesmi csöng az emlékeimben, hogy a történelemben visszhangzik a lépcsőn lefelé tartó puha papucsos lépteket elnyomó keménytalpú csizmák zaja, melyek ugyan azon lépcsőn felfelé tartanak. Más szóval, az élet körforgása, a történelem körforgása. A jó időket rossz idők és a rossz időket jó idők követik. A történelem pedig nem ért véget. Még akkor sem, ha az a fasz Fukuyama váltig azt állítja – korhely bölcsességeit felsorolva, meggyújtotta cigarettáját, mely felserkentette épp tompuló érzékszerveit, mivel a piros dobozos cigaretta erősebb volt, mint amelyet barátja szívott.

Robi: Valahol mi tehetünk róla nem? – Közben nagyokat kortyolt söréből – nem tanítottuk meg a nagy jólétben az utánunk következő generációknak, hogy mit is jelent küzdeni, meg embernek lenni. Most meg gyávák vagyunk mi is odaállni. Bár, hiába a sok gyötrelem, azt jó hamar elfelejtette mindenki, és épp a mi korosztályunkból kerül ki a legtöbb birka. Áh, sehova nem vezet ez…

Atci: Az biztos, hogy az épp regnálóknak ez megfelel. Inkább essünk egymásnak, mint nekik.

Robi: Így lehet csak igazán országot vezetni ám! Nem vonja őket senki felelősségre, nincsenek következmények. Mi meg vígan megesszük egymást. Hátha idővel, te is mondtad, rossz idők után jó idők jönnek – zárta le keserű gondolat menetét a kocsmafilozófus.

Atci: Nah, ez megint kurva nyomasztóra sikeredett… – nyugtázta a már majdnem aggastyánkorú, őszülő férfi, ki minden egyes ilyen beszélgetéssel közelebb került a nagy filozófusokhoz. – Nah, hol van az a söröm?