Most téged hadd csókoljalak!
Mielőtt elválunk hadd fogjalak,
S engedd, hogy itt megvalljam:
Nem tévedsz – gondolatid óvjam,
Napjaim csupán álmok voltak;
S mégis, ha elszáll az szép remény
Nappal vagy mikor feljő a holdfény,
Legyen az látomás, vagy még az sem,
Akkor tán kevésbé vesztette el a szem?
Minden, mit látunk s vélni látunk
Nem más, mint álomban álmunk.
Megállom helyem viharban
Az elgyötört part zúgásában,
S homokszemek tenyeremben,
Aranyló – oly kevés – keservesen
Ujjaim közt sebesen kipotyognak,
Tenger mélyére míg távolodnak,
Szemeim csak sírnak és sírnak!
Ó Istenem! Nem foghatám zárba
őket kezem erősebb szorításába?
Ó Istenem! nem menthetém én attól,
Csak egyet az irgalmatlan hullámoktól?
Hát minden, mit látunk s vélni látunk
Nem más, csupán álomban álmunk?