Vajon meg lehet-e élni ma Magyarországon kizárólag műfordításból vagy írói tevékenységből?
Röviden a válasz: nem. Ha az ember nem a magyar Stephen King, akkor ez körül belül lehetetlen. Szabadúszóként, az én tapasztalataim szerint, aligha lehet csupán műfordításból vagy írói tevékenységből fennmaradni. Egyelőre csak hobbi írónak számítok, egyáltalán nem vagyok egy nagy név. Most az első könyvemen dolgozom, de közben azért próbálok megosztani egy-egy rövidebb novellát és verset itt az oldalamon. Azonban fordítóként, tolmácsként és műfordítóként is dolgozom a piacon. Műfordítással kezdtem, még bőven az egyetem elkezdése előtt. Rájöttem, hogy ez a szenvedélyem és ezt is szeretném csinálni.
Ezért az, hogy nem lehet műfordításból megélni, különösen fájó felismerés, főleg mert a műfordítás rendkívül összetett, időigényes és nagy figyelmet követelő munka. Nem egyszerűen szavakat és mondatokat helyezünk át egyik nyelvből a másikba: újra kell teremtenünk egy szerző hangját, ritmusát, humorát, gondolkodásmódját és kulturális közegét. Egyetlen jól működő bekezdés mögött olykor órákig tartó kutatás, mérlegelés és újrafogalmazás áll. Mindez azonban a kész műben jórészt láthatatlan marad, legyen az vers, könyv, novella, vagy bármi más.
A műfordítói pálya már a koronavírus-járvány előtt sem számított biztos megélhetésnek, a Covid időszaka azonban különösen súlyosan érintette. Több projektemet elkaszálták vagy visszamondták, mert visszaesett a fogyasztás, szűkültek a kiadói keretek, és bizonytalanná vált, hogy mely könyvek megjelentetését érdemes egyáltalán vállalni. Akkor még lehetett abban reménykedni, hogy mindez csak átmeneti megtorpanás. Azóta azonban eltelt néhány év, a helyzet pedig nem lett lényegesen jobb. A bizonytalanság nem kivételes állapottá, hanem a szakma mindennapi részévé vált.
A magyar könyvpiac kicsi és telített. Kevés megbízásra sok fordító jut, egy-egy kiadóhoz pedig még megfelelő szakmai háttérrel is rendkívül nehéz bekerülni. A tudás és a tapasztalat mellett szükség van jó időzítésre, kapcsolatokra, ajánlásokra és nem kevés szerencsére is. Ha valaki végre lehetőséget kap, akkor sem biztos, hogy folyamatosan számíthat újabb munkákra. Egy sikeresen elkészített fordításból nem feltétlenül következik a következő megbízás, a két projekt közötti hosszabb időszakokat pedig más munkákból kell áthidalni.
A járvány óta több leépítés, átszervezés és modellváltás is történt a szakmában. Ezek közül bizonyára voltak elkerülhetetlen változtatások, más döntések azonban véleményem szerint kifejezetten rossz irányba vitték a könyvkiadást. Különösen problémásnak tartom azt a gyakorlatot, amikor egy mű magyar fordítása nem az eredeti forrásnyelvi szövegből, hanem annak már elkészült angol fordításából születik meg, pusztán azért, mert angolról magyarra olcsóbban lehet fordítót találni.
Nem önmagában a közvetítő nyelv használata jelenti a problémát. Ritkább nyelvek esetében előfordulhat, hogy nincs más reális lehetőség egy mű megjelentetésére. Ha azonban kizárólag költségcsökkentésből mondanak le az eredeti nyelvet ismerő szakemberről, annak már komoly minőségi következményei lehetnek. Minden fordítás egyben értelmezés is. Ha pedig egy fordításból készül újabb fordítás, az értelmezési rétegek egymásra rakódnak: elveszhetnek kulturális utalások, nyelvi sajátosságok, stiláris finomságok, és az első fordítás esetleges félreértései is továbböröklődhetnek. Ilyenkor nemcsak egy szakember munkáján próbálnak takarékoskodni, hanem maga az eredeti mű is egyre távolabb kerül az olvasótól.
Nehéz megmondani, hogy ezek a tendenciák mennyire fordíthatók vissza. A támogatások, a kulturális intézmények és a felelősebb kiadói döntések természetesen sokat segíthetnének, de nem minden problémát lehet felülről megoldani. A piac mérete, az olvasási és könyvvásárlási szokások, a nyomdai és terjesztési költségek, valamint az emberek anyagi lehetőségei egyaránt meghatározzák, hogy milyen könyvek jelenhetnek meg és milyen feltételek mellett. Egyetlen intézkedés vagy szereplő sem tudja önmagában feloldani ezeket az ellentmondásokat.
Közben a saját munkámban is érzékelhetően megváltozott a fordítás iránya. Egyre gyakrabban nem idegen nyelvű műveket kell magyarra fordítanom, hanem magyar szerzők szövegeit idegen nyelvekre. Sok magyar író és költő szeretne kilépni a nemzetközi piacra, mert itthon rendkívül nehéz akkora olvasóközönséget találni, amely egy alkotói pályát hosszabb távon is képes fenntartani. Ezt tetézi még az úgy nevezett „niche” zsánerek helyzete, amelyek esetében sokkal nagyobb az esély, hogy a szerző megtalálja közönségét a nemzetközi piacon. Az idegen nyelvű fordítás ilyenkor nem pusztán egy újabb változata a műnek, hanem belépőjegy lehet külföldi pályázatokhoz, folyóiratokhoz, kiadókhoz és olvasókhoz.
Ez önmagában örvendetes folyamat, hiszen a magyar irodalomnak szüksége van nemzetközi jelenlétre. Ugyanakkor sokat elmond a hazai viszonyokról is. A szerzők gyakran nem azért fordulnak külföld felé, mert itthon már mindent elértek, hanem azért, mert a magyar piacon alig látnak lehetőséget a továbblépésre. A nemzetközi nyitás így egyszerre jelent szakmai ambíciót és menekülési útvonalat. Ez valahol rám is igaz, mivel van számos olyan novellám és egyéb művem, amelyet alapból angol nyelven írtam meg. Tudományos szinten pedig már elengedhetetlen az angol nyelvű publikálás.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar írók és költők többsége sincs könnyű anyagi helyzetben. Sokan másik munka mellett írnak, és saját erőből finanszírozzák mindazt, ami egy mű megjelentetéséhez és láthatóvá tételéhez szükséges lehet. Szerkesztésre, korrektúrára, borítóra, nyomtatásra, reklámra és fordításra egyaránt költeniük kellhet, miközben egyáltalán nem biztos, hogy a befektetett összeg valaha megtérül.
Ilyen körülmények között nehéz teljes piaci árat kérni egy olyan szerzőtől, aki maga is a fennmaradásért küzd. Az ember érzi a másik kiszolgáltatottságát, és szolidaritásból igyekszik engedni. Csakhogy a fordítónak is vannak számlái, munkaórái és megélhetési költségei. Ha folyamatosan mindenki a másik nehéz helyzetére tekintettel mond le a saját tisztességes díjazásáról, akkor végül az egész rendszer a benne dolgozók önkizsákmányolására épül.
Közben természetesen a kiadók és a könyvkereskedők helyzetét sem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy könyv megjelentetése és forgalmazása komoly pénzügyi kockázattal jár. A kiadó előre finanszírozza a szerkesztést, a tördelést, a nyomtatást, a marketinget és számos egyéb munkafolyamatot, miközben nem tudhatja biztosan, hány példány talál majd gazdára. A könyvesboltoknak szintén működési, raktározási és értékesítési költségekkel kell számolniuk. Ha egy könyv nem fogy, annak következményeit az egész lánc megérzi.
Ez azonban nem változtat azon, hogy a költségcsökkentés terhe rendszerint a legkisebb alkupozícióval rendelkező szereplőkön csapódik le: a szerzőkön, a szerkesztőkön, a korrektorokon és a fordítókon. Így alakul ki az a különös patthelyzet, amelyben az olvasó már drágának érzi a könyvet, miközben a létrehozásában részt vevők közül szinte senki nem érzi úgy, hogy megfelelően megfizették volna. Mindenki ugyanabból a szűkös keretből próbál túlélni, és gyakran nincs egyetlen szereplő sem, akire a kialakult helyzet teljes felelősségét rá lehetne hárítani.
Miért vállalja mégis valaki ezt a munkát? Azért, mert az írás és a műfordítás különleges élményt adnak. Számomra a kreatív munka egyenlő a szenvedéllyel, már gyerek korom óta írok rövidebb és hosszabb történeteket. Ez megjelenik például a szerepjátékos hobbimban is, ahol saját történetekkel szórakoztatom és kápráztatom el, mesélőként a játékosaimat.
Kevés annál izgalmasabb feladat létezik, mint amikor egy idegen nyelvű szöveg lassan megszólal magyarul – vagy éppen egy magyar mű találja meg a saját hangját egy másik nyelven. A műfordító egyszerre olvasó, értelmező és alkotótárs. Úgy kell újjáteremtenie valamit, hogy közben hű maradjon ahhoz, amit nem ő írt. Ez rendkívüli felelősség, ugyanakkor rendkívüli öröm is. Ezért imádom ezt a munkát.
S így ezt a munkát valóban nem lehet elhivatottság, szerelem és szenvedély nélkül végezni. Sokszor csekély honoráriumért is ugyanazt a szakmai figyelmet kell nyújtani, mert a minőségből nem lehet egyszerűen annyit elvenni, amennyit a díjazásból elvettek. Egy rosszul megfizetett mondatot is ugyanolyan gondosan kell megformálni, mint egy jól megfizetettet, ha az ember komolyan veszi a saját munkáját és az eredeti szerző szövegét.
Az elhivatottság azonban nem jelentheti azt, hogy a szakma természetesnek veszi az ingyenmunkát. Fontos különbség van aközött, amikor valaki saját döntéséből, egy számára kedves ügy érdekében vállal el egy projektet fizetség nélkül, és aközött, amikor a rendszer eleve arra épít, hogy a fordító majd szenvedélyből pótolja a hiányzó költségvetést.
Nekem is vannak kisebb műfordítási projektjeim, amelyek kizárólag szerelemből születtek. Ezekhez nem kaptam támogatást, mégis fontosnak éreztem, hogy elkészüljenek. Ezért ingyenesen, bárki számára hozzáférhetően tettem közzé őket a saját weboldalamon. Ezek a fordítások számomra személyes és szakmai ügyek, tudatosan vállalt ajándékok az olvasóknak – nem pedig egy fenntartható megélhetési modell részei.
Az írás és a műfordítás számomra egyszerre szakma és szerelem. A szerelem segít kitartani, de önmagában nem fizeti ki a számlákat. Ha azt szeretnénk, hogy értékes művek továbbra is utat találjanak a nyelvek és a kultúrák között, akkor nem elég időnként elismerően beszélni a műfordítók és a szerzők láthatatlan munkájáról. Olyan feltételekre lenne szükség, amelyek között ezt a munkát nemcsak szenvedélyből, hanem tisztességesen megbecsült hivatásként is lehet végezni. Addig azonban a legtöbb írónak, költőnek és szabadúszó műfordítónak több lábon kell állnia – miközben mindenki igyekszik megőrizni magában azt a lelkesedést, amely miatt valaha ezt a pályát választotta.