Van egy kocsma a városban, a városban
és ott leül igaz szerelmem, megtorpan, megtorpan,
és oly vidáman issza borát, a vidám kispofám,
és soha, de soha nem gondol énreám.
Kórus:
Ég áldjon meg, hogy el kell hagynom téged,
ne szomorítson az elválás, ne keserítse lényed,
s ne feledd, hogy még a legjobb barátoknak is
el kell válni úgyis, el kell válni úgyis.
Viszlát, jó barátok, viszlát, viszlát, viszlát,
véletek nem maradhatok már, nem maradhatok már,
felakasztom hárfám a síró fűzfára,
s húzza immár néktek a világ jó kottára.
Elhagyott egy fekete leányért, fekete leányért,
minden péntek este cseréltek szikrát csókért, csókért,
és most a szerelmem, aki valaha igaz volt hozzám
ezt a fekete menyecskét térdére veszi ám.
És most nem látom őt többé már soha, többé már soha;
többé nem kopogtat az ajtómon nosza, az ajtómon nosza;
ó, jaj nékem; egy kis cetlit tűzött oda,
És e szavakat írta mind, így szól sora:
Ó, ásd meg a síromat szélesre és mélyre, szélesre és mélyre;
tegyél sírköveket lábamra és fejemre, lábamra és fejemre
és a mellemre faraghatsz még vadgerlét,
hogy adjam szerelemből fogant halálom jelét.