Az anti-mítosz:

Az anti-mítosz feladata, hogy a fellegekből visszarángasson minket a földre. A klasszikus mítoszok kifordítottja. A „Hős útja” formulájának perverziója. Sokszor szembe megy az elvekkel, és megkérdőjelezi az alapértékeket, vagy épp a teremtő vagy az istenek szerepét.

A világ duális természetéhez igazodva, az egyensúly fenntartása a cél. Míg a mítoszok sokszor túlságosan is a fellegekbe emelnek, s már-már isteni szerepben látjuk magunkat, addig az anti-mítoszok megmutatják számunkra, hogy igen is halandók vagyunk. Céljuk ugyanúgy az, hogy spirituális, gondolkozó embert hozzanak létre, de megkérdőjelezve környezetünket, s valónkat. Egy teljesen más irányból mutatják meg számunkra az emberré válás folyamatát. Az epikus, felemelő jelenetek helyett az elesettséget, a jelentéktelenséget, s az istentelenséget alkalmazva.

Megakadályozva az egonkat, a földön tart minket. S a teremtést nem idealizálja, nem szépíti, hanem nyers és erős formában tárja elénk. A világot a teremtő szemével mutatja meg, közben feltárva mennyire jelentéktelenek is vagyunk.

Míg a mítoszokban megtaláljuk magunkban a teremtőt, s az ő szemével látva kezdjük el értékelni a világot, arra a következtetésre jutva, hogy minden harmóniában van, s a világ értünk van; addig az anti-mítosz megmutatja, hogy a világban a körforgás folyamatos, és a teremtés nem rólunk, emberekről szól.

A hősök fontosak, de mind részei egy nagyobb történetnek. Kis elemei vagyunk csupán egy nagyobb szerkezetnek.

Az apokalipszis, és ami utána van:

Az anti-mítoszok nem a megszokott világban kezdenek, vagy egy olyan normalizált világban, amely érezteti, hogy valami hiányzik vagy elveszett. Tehát a történet a mítosszal ellentétben nem a világ végének megakadályozásáról szól, hanem egy olyan világban játszódik, ahol már bekövetkezett az apokalipszis.

A cél az, hogy az ember elgondolkozzon, s megkérdőjelezze mivoltát. Hogy ne engedjen az egojának, s azzal, hogy megtörtént a spirituális felébredés, ne helyezze magát a világ fölé.

Ezt a hatást a teremtés csodája helyett a világ folytonos körforgásával, s a pusztulással éri el. Káoszból rend, s rendből káosz. A kettő közötti állapot a teljes csend, a belső béke. Az egyensúly, amikor mind két fél egyenlő. Ha azt vesszük ez az igazi harmónia. S ez a pusztulás és a teremtés pillanata. Ahhoz hogy az új kör elkezdődhessen, hogy az új világ megszülethessen, előbb el kell pusztulnia az előzőnek. S a hamvakból feltámad valami más. Ez egyszerre szép és szomorú. Az érzés, hogy valami megszületik, de valami más elveszik.

Ez az érzés megnyilvánul a posztapokaliptikus képekben, szimbólumokban, jelenetekben és történetekben. A teljes nyugalom, egy másfajta harmónia. Egy ijesztő csönd. A pusztaság, a sötétség, a reménytelenség síkja, ahol a főhős csak baktat és baktat és ott, a semmiben az ürességben találja meg önmagát, vagy az utat, melyen járnia kell. S így az őrület szakadékjának szélén masírozva válik ösztönlényből emberré. Ehhez viszont le kellett vetkőznie eddigi létét, megkérdőjeleznie önmagát, létezését és célját.

Árkádia története, a város melyet elnyelt a föld. Tökéletes, utópisztikus képet festettek. Egy olyan poliszt építettek, amely túlságosan is tökéletes volt. S ez is lett a veszte. Az emberek becsvágya elfordította őket a környezetüktől, úgy gondolták ők minden és mindenki felett állnak, s nem törődtek a körülöttük lévő világgal. Nem foglalkoztak a jelekkel, nem figyeltek, nem fejlődtek. Túl nagyra tartották magukat, s a katasztrófa felkészületlenül érte őket. A kataklizma lerombolta a civilizációt, a város elveszett, s az emberek elhagyták azt, amit tökéletesnek építettek; azt, amit oly nagyra tartottak egykor.

A világban semmi sem lehet túl tökéletes. S tenni fog róla, hogy ezt meg is mutassa számunkra.

Az emberek által épített, de üres és elhagyott táj ez. Mert fejünk felett mindig ott lebeg a végzet kardja, ami mindenkire és mindenre lesúlyt. Pont ez ad értéket az életünknek, s mindennek, ami benne történik és létezik. A tudat, hogy egyszer minden véget ér. Ettől lesz értékes a pillanat, főleg ha az vidám. Hogy mi értelme van boldognak lenni, ha majd egyszer úgy is szomorúak leszünk? Pont ez, majd egyszer jön a sötétség. Mert tudjuk, hogy ha majd jön a szomorúság, akkor ezen emlékek majd felemelnek. Hogy mi értelme van boldognak lenni, ha majd egyszer úgy is szomorúak leszünk? Pont ez, majd egyszer jön a sötétség. S ez ad értéket minden egyes apróságnak.

Viszont végül van abban valami megnyugtató, valami nyugodt érzés, miután lesújtott reánk az a kard. A harmóniának egy teljesen más formája.

Így jutunk el az ideális világból a posztapokaliptikus világokba, ahol az embert alkotóelemeire bontja a környezet, s az elsődleges cél a túlélés. S ehhez szükségesek az ösztönök.

A posztapokaliptikus tájnak két véglete van, a teljes káosz és a törékeny remény. Vagy az emberiség kapaszkodik a legutolsó, legvékonyabb, leggyengébb kis faágba, ami a civilizációhoz vagy az élethez köti; vagy már azon is túl, a mélység legalján az ösztöneivel küzd, s próbálja megtalálni magában a gondolkodó spirituális lényt.

S ezt összefoglalva egy kérdésben: Vajon az ember él a civilizációban, vagy a civilizáció az emberben?

Küzdelem a posztapokaliptikus világban:

Mi történik, ha elhagynak minket az istenek? Tényleg jelentéktelenek vagyunk? Vajon képes az egyén tényleg feláldozni önmagát valami magasztosabbért? Mi a fontosabb: egy eszme vagy én magam?

Ezt a küzdelmet tükrözi a posztapokaliptikus világ. Az egyén túlélése is lehet olyan fontos, mint a tömegé. Vajon mennyit számít, ezen a szinten, hogy ki jó és ki rossz? A túlélés a cél. S az ösztönök vezetnek oda. Sokszor szörnyűségeket kell tenni, hogy jobb világot teremtsünk. De vajon megfizetünk-e ezért? Vajon mekkora az ár? Tényleg szentesíti-e a cél az eszközt? Ezen a szinten már a határok elmosódnak. Az erősebb túléli, s talán teremt majd egy jobb világot.

Meg kell tanulnunk, hogy az ösztön nem rossz; viszont nem szabad, hogy irányítson minket. A jóra, a kedvességre kell törekedni. De azt sem szabad hagynunk, hogy eltiporjanak minket. Magunkkal szemben kell egyensúlyra törekednünk. Elfogadnunk a bennünk lévő kettősséget, s együtt kell élnünk vele. Aki folyamatosan küzd önmagával, nem élhet teljes életet. Bálványok imádása helyett nekünk kell cselekedni, nem várhatjuk a változást nálunk magasabb rendű lényektől, kik szemében olyanok vagyunk, mint számunkra a hangyák. Jelentéktelenek. Viszont mi képesek vagyunk tenni magunk boldogulásáért.

Egyszerre kerül szembe az ego, a lelkiismeret és minden alap emberi érték. Ez a belső küzdelem az egyik legfontosabb. Így tudjuk eldönteni, hogy értékeink tényleg jók-e vagy csak az egyént, de lehet csak egy rendszert vagy eszmét szolgálnak ki. Az anti-mítosz és a posztapokaliptikus világ megtanít megkérdőjelezni mindazt, ami körbe vesz minket.

Viszont jelen vannak olyan tényezők, amik ellen mi nem tudunk mit tenni, nem tudunk rajtuk változtatni. Ezzel együtt jár a tehetetlenség és a reménytelenség érzése. Viszont meg kell küzdeni a helyzettel, még ha semmi esélyünk sincs. A túlélés a cél. S ebben a reménytelen, kilátástalan helyzetben minden szenvedésünk és döntésünk nagy súllyal bír, hogy vajon át tudjuk-e vészelni? A bálna gyomra. Ahogyan azt a „Hős útjában” is láthatjuk, felkészít, átformál.

Mikor hősünk később visszatér és reflektál ezekre a küzdelmeire, a jelen tudása alapján rájön, hogy a felette lévők végignézték, és nem törődtek vele, nem hatotta meg őket küzdelme. Minden, amit tett egy magasabb szinten egyáltalán nem számított. Csak az egyén számára volt nehéz és fontos…

Jelenések:

A teremtő érzelmek nélkül teremti a világot, mivel érzelmek nélkül pusztította el az előzőt. A körforgást fent tartva.

A teremtés olyan, mint a születés, szép, de fájdalmas. S ez a dualista világ: kettősség és körforgás. Folyamatos, meg nem állítható. Aki árral szemben megy, azt felőröli.

Minden alkotásban, ott van a teremtés, ott van a gondolat, hogy isten a saját képére teremtett, tehát alkotóvá teremtett. Az alkotás jelenti azt, hogy úgy láthatjuk a világot, ahogy a teremtő. Tehát minden alkotás célja hogy megtaláljuk, magunkban vagy épp definiáljuk, mit jelent embernek lenni. Hogy megértsük, isten bennünk van, s mi is részesei vagyunk. Ennek a lényege, hogy az egyén megtalálja az utat saját lelkéhez. Az anti-mítosz ennek a folyamatnak a fordítottját mutatják be, de az eredmény ugyan az. Meglátni a teremtést, csak éppen a pusztulásban. ” Egy történet véget ér, s kezdődik egy új. ”

A pusztulás utáni harmóniából jutunk el a teremtésig. A lélek felemel, de nem állunk a világ felett. S így az egot legyőzve lerángatja a földre. Ez nem rossz, s nem is jó. Erre szükség van, hogy meg legyen a kettősség, és ebből jön a harmónia. Míg vannak, akik felemelnek a felhők fölé, addig kell, aki megfogja az embereket, megmutassa, hogy ha elszállunk (engedünk az egonak) akkor pusztulás lesz a jutalom. Mert felelősek vagyunk környezetünkért. Nem várhatjuk, hogy minden egy isteni tervként jól alakuljon. Nem állhatunk arroganciával a világhoz, mert akkor mi magunk fogjuk a pusztulását okozni.

A posztapokaliptikus képeknek a jelentése pont az a helyzet, ami a két elem között van. Véget ér a harmónia és kezdődik a zűrzavar. Véget ér a káosz és megszületik a rend. Mind a két esethez az kell, hogy véget érjen az előző felállás. Ez a körforgás. Sötétségből világosság és világosságból sötétség.

A kettő között van az igazi nyugalom; a teljes egyenlőség.

Egy sötét világot ábrázol, elhagyatott, pusztulásra ítélt, vagy ami már épp elpusztult, de semmi sem vész kárba, mert ebből majd születik valami más. Velünk van az érzés, hogy valami elveszett, hogy egy más valami születhessen. S ezzel jutunk el oda, ami felismerést kell kelteni az emberben: ez a világ nem az emberek miatt vagy az emberekért létezik, hanem az embereket figyelembe sem véve létezik.

A történet befejezése:

A mítoszokhoz hasonlóan a történet egyik legfontosabb eleme a történet vége és visszatérés a világba. Viszont teljesen máshogy játszódik le, s a legtöbb esetben a felemelkedés elmarad, vagy ha megtörténik is, az már nem emberi formában jön létre, így az már nem tartozik a történethez. Számunkra nem látható és nem érthető. A történet nem katarzissal zárul, nem boldogság vagy elégedettség tölti el a szemlélőt, hanem kérdések sokasága. Gondolatot ébreszt, s nem egy ideálisan szép állapotban tart. Rávesz, hogy megkérdőjelezd mivoltod, átértékeld a helyed a világban.

A sötét realitást festi le. A sötét igazságot, ami ha magával ragad, az őrület szakadékjába lökhet. Mert aki látja és megérti azt, ami a rendszerből fakad, nem élheti tovább ugyan úgy az életét, mint eddig. Egy válaszút elé érkezik a főszereplő: levetkőzheti emberi mivoltát és felemelkedik egy magasabb szintre, ezzel elveszítve mindazt, ami eddig ő volt.

A tudat… A tudat sokszor a végzet lehet. Nem mindenki tud megbirkózni vele. Három lehetséges kimenetele lehet az anti-mítosznak:

1. Vannak, akik az őrületbe vesznek.

2. Akik inkább elfelejtik az egészet, hogy ártatlan tudatlanságban élhessék tovább vidám életüket.

3. Vagy ebből felemelkedve találják meg a teremtőt.

A teremtővel való egyesülés, az egyén duális természetének elhagyása és felemelkedése együtt jár emberségünk megszűnésével.