Az elmúlt néhány évben észrevehető változás történt a nyugati társadalomban. Sajnos nem igazán jó irányba. Mivel a különböző társadalmi csoportok között lévő különbségek elsimítása helyett szakadékká tágították azokat. S mindezt mondvacsinált problémákkal érték el, melyek valójában nem is léteznek. Ezt mind azért, hogy néhány feltűnésiviszketegségben szenvedő ember, pár perc figyelmet kaphasson.
Ezek a változások és eltolódások többnyire a társadalomban jelentkeztek, s lassan de biztosan gyökeret vetettek, s beárnyékolták a józanész és tisztesség által vezérelt cselekedeteket. Önpusztítóvá vált; elkezdtek embereket olyannal vádolni, amiket nem is tettek… A társadalom töredezetté válásával lassan elkezdődött a kultúra hanyatlása.
Manapság fájószívvel tekint Nyugatra mind az kinek szívügye kultúránk és közösségeink életben tartása. A józan észt és a tisztességet meghazudtolva repkednek jobbra-balra a különféle gyanúsítgatások, mindenki vagy rasszista, homofób, szexista, vagy akár fasiszta… de vannak ezeknél cifrábbak is… többnyire különféle ok nélkül; esetleg egyes személyek lejáratása, vagy mások felemelése a cél… A legtöbb ilyen ember a szavak jelentésével sincs tisztában, csupán meg van vezetve, s életét a média irányítja. Sokak elméjét tele pumpáltak propagandával és hamis eszmékkel. Viszont itt nem dőlhetek saját kardomba. Meg kell vizsgálnunk és értenünk az ő oldalukat is. Hiszen egyik oldal megtámadása sem a célom. A mai világunkban a média egyáltalán nem az őszinteségről szól, leginkább különféle politikai frakciók eszköze a tömegek irányításához. Ehhez még hozzátartozik egy módszeresen szétzilált oktatási rendszer, melynek eredményeképpen a legtöbben már nem tudják megkülönböztetni az igazságot és a tudományosságot a propagandától. Ez felvet egy igen érdekes kérdést: vajon megbízhatunk egyáltalán bármilyen formájában is a médiánknak? Most megszemlélhetjük az eredményét az évtizedes agymosásnak, melyet a televízión és az oktatáson keresztül hajtottak végre a nyugati társadalmon. Birkákat neveltek belőlünk, vagy agyatlan állami katonákat, s vakon követjük a parancsot. Ebben az ügyesen összefabrikált cselszövésben, amit akár polgárháborúnak is nevezhetünk, vagy egy olyan sérült társadalomnak, melyben mindenki egymás torkának esik; az egyetlen győztes csak a felülről szemlélődő lehet. Mert ők profitot húznak a hülyeség korából. Mi pedig szépen le vagyunk foglalva, figyelmünket felesleges és értelmetlen dolgok terelik el, s így nem láthatjuk a teljes képet. Szélmalomharcot folytatva…
Eme társadalmi hanyatlás magával rántja a mélybe a kultúrát is. Könyvek, filmek, festmények, a művészet bármely formája, még a videójátékok is, melyeket oly sokszor bírálnak, lagymataggá válik. Már nem tartalmaznak belső értékeket vagy vetnek fel fontos megvitatást érdemlő kérdéseket. Egyetlen dologra fókuszálnak, hogy kielégítsék az egyik oldalt, vagy a másikat, olykor megpróbálják mindkettőt egyszerre, de ha nagyot akar a szarka, nem bírja a farka… Nem törődve azzal, ami igazán számít, nem adnak lehetőséget a közönség fejlődéséhez, félredobva a jelentőségteljes, jól megírt jellemeket, és az útjaiakat, karakterfejlődésüket… Manapság nem alkotókról beszélünk, hanem problémagyártókról…
Néhány gondolat a ma divatos kritikai stílusokkal szemben: valamit azért kritizálni, mert nincs benne elég színesbőrű karakter, vagy nem írtak bele egész palettányi szexualitással rendelkező karaktereket; nem elfogadható kritika. A (jól megfogalmazott, építőjellegű) kritika nagyon fontos, sőt elengedhetetlen az alkotás menetében. Szükségesek, hogy az alkotó fejlődhessen. Ezzel együtt egy eszköz lehet, hogy értelmes és tanulságos vitákat folytathassunk, amik által megérthetjük mások nézőpontját, s mind az alkotó és a kritizáló tanulhat a diskurzusból. Ilyen haladó szellemiségű viták, kritikák és írások rávilágíthatnak egyes problémák gyökerére vagy megoldására, elsimíthatja a nézeteltéréseket, illetve teret adhat a hibák kijavításához és ezköszt az egyén fejlődéséhez, mind két oldalon. De mind ez lehetetlen a megfelelő hozzáállás nélkül. Sajnos nem tudunk értelmes vitát folytatni, vagy eljutni olyan emberek tudatához, akik szándékosan be vannak zárkózva, s esélyt sem adnak a külvilágnak. Ennek eredményeképpen a társadalmon belül létrejöttek olyan csoportok, melyek csak egyoldalúan látnak bizonyos dolgokat, ezen felül pedig agresszívan viselkednek a tőlük eltérő, s világnézetüket fenyegető gondolatokkal szemben.
Manapság a média célja nem az, hogy tudást és pontos információkat közvetítsen, melyek akár az egyén fejlődését szolgálhatják. Nem akarják, hogy gondolkozzunk, pont ennek ellentétére törekednek. Meg akarják állítani a társadalom és a kultúra fejlődését. A cél, hogy az emberek piti dolgokra figyeljenek, s így ne foglalkozzanak a teljes képpel.
Az egyik legfontosabb dolog, hogy megvédjük a szólásszabadsághoz járó jogunkat. Semmilyen fajta véleménynyilvánítást nem lenne szabad büntetni. Én nem csak azok jogát akarom szavatolni, akik velem egyet értenek, hanem kollektívan mindenkiét, még azokét is, akik börtönbe küldenének embereket, mert valakit megsértett a véleményük. A szabadságunk elvesztésének első foka a szólásszabadságunk feladása.
Olyan korban élünk, ahol az egyéni tehetséget, intellektualitást és a józanészt kidobtuk az ablakon, csak azért hogy néhány embernek megfeleljünk. Ezeknél sokkal fontosabb, hogy különböző szexualitású és származású embereket mutogassunk mindenhol. És ez hülyeség! Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor ez ugyanolyan rasszista vagy szexista, mint ami ellen elvileg ezzel küzdenek; mert így csupán egy quotát teljesítenek, az egyént semmibe veszik, a tehetség helyett a bőrszínt nézik, vagy azt, hogy mi van a lábuk között… S ha valaki ezt kritizálni meri, jaj neki! S, mert a lincselők már rá is vetették magukat. Látod már a kettős mércét?
S ezért mind ezek eredményeként ma egy olyan világban élünk, ahol az egyén személyiségét a bőrszíne vagy a szexualitása határozza meg… A gondolkozni nem képes tömeg skandálása közepette elveszett az egyén, s vele minden társadalmi érték, amin a kultúránkat felépítettük. S e tömeg vérszomja semmi jóra nem fog vezetni. Nekünk, mint társadalomnak nem így kellene viselkednünk, megértően, kulturáltan meg kell hallgatnunk a másik felet, megérteni, s közösen megoldást kell keresni a problémákra. S ha nem lenne igazunk, el kell tudnunk ismerni, hogy nincs, s javítanunk rajta, majd pedig tanulni ebből és fejlődni.
Néhány embernek a valóság túl nyersnek, nehéznek, vagy épp sötétnek tűnik. Ha ez mind ilyennek látszik számodra, előtte a magad udvarában kell rendet tenned, hogy helyt tudj állni az életben. Viszont ha nem megy, akkor büszkeséged ellenére kérj segítséget, az is egy lépés. Egy jó lépés! Ugyan is a tiszteletet nem adják ingyen, s az életben semmi mást sem. Mindenért meg kell küzdeni, de a munkának mindig van gyümölcse. Mindenki csak a saját problémáját tudja megoldani, másokat hibáztatva semmi jóra ne számíts. A tiszteletet nem adják könnyen, ki kell érdemelni.
Nehéz munka és elhivatottság árán újra tudjuk együtt építeni a társadalmunkat és meg tudjuk menteni a kultúránkat. Fel kell nőnünk végre és szembe kell néznünk a következményekkel.