Édesem! sóhajtozok, kék szereteted cirógatására emlékezve,
Mely borzalmas elmélkedés pillanataiba zár s megmérgez.
Áh! talán a szív, mi oly sokat szenvedett s mely epedez,
Talán félek én lemondani erről, a bánat szétfeszítene.
Édesem, s miben vagy oly bűnös, árulást látok szemeidbe,
Hogy mélyükön tűz gyúljon, ajkaid mily szépen nevetnek?
Túl nagy bizalmat adtál az erényeimnek, s saját erőidnek,
Viszont a teremtő túl sok tüzet öntött lényeinkbe.
Végtelen napokon és heteken át végig harcoltunk,
Fiatalon, mindig magányosan, ám kéz a kezet fogva,
És egymáshoz mindketten sokáig méltóak voltunk.
Most, áh! elmegyek, s könnyeimmel az oltárokat borítva,
Nem könyörgöm megbocsátásért, bűnöm e balsorsunk,
Csak engedd, hogy Isten ne büntessen bánatba taszítva.