Egy ismeretlen fejezet Ríviai Geralt életéből, Fantasta tollából
A tömeg csupán néhány lépés távolságában állott egy nagy kard pengéjétől, melyet egy lovag forgatott csillogó páncéljában. Egy lovag, kinek arcát egy csúnya heg szelte keresztül.
Geralt úgy érezte, mintha lassan mozogna, mint egy rossz álomban. Mint a legrosszabb álmaiban.
„Bassza meg. Mit keresek itt? És honnan kerültek ide ezek az emberek?”
A lovag gyorsan táncolt körülötte, csak úgy pörgött, kardja a lenyugvó nap sugarainak fényében csillogott.
„Tailles!” kiáltotta a lovag. „A nevem Tailles! Nem ismerős, nem cseng neked e név?”
„Tányér? Tallér?”
„ Tailles, te torzszülött! Kíváncsi vagyok, hogy akkor is olyan kemény leszel-e, mikor kiontom a beled, az összegyűlt tömeg örömére. Üdv, emberek!”
A tömeg zúgolódott, valaki fütyült, s volt, ki vihogott. Számos kereskedő volt a tömegben, több helyi csavargó, pár törp, egy öreg, kinek fehér szakáll ékeskedett arcán és egy bárd, lanttal a kezében.
„Ez a witcher itt megalázta a Rend egyik lovagját sok évvel ezelőtt.” – mondta Tailles hangosan s tömören.
„Ez mégis mit kéne, hogy jelentsen?” – sziszegte a witcher.
„Ön már kezdi felismeri a helyzet súlyosságát.” – mondta Tailles, majd a közönség felé fordult. „Ez a lovag én voltam, alig egy fiú, mikor a witcher meglógott egy tisztességes párbajból, és ajándékként… emlékül e heget hagyta nekem.” A lovag az ujjával az arcán lévő torzulásra mutatott. „Ideje ezt visszafizetni.”
„Nem szükséges harcolnunk.” mondta Geralt nyugodtan. „Nem tudom, ki vagy és miért akarsz megküzdeni velem, de azt mondom: add fel…”
„Emberek! A nagy witcher egy még nagyobb gyáva, nem akar harcolni velem. Ő fél!”
„Ezek csak szavak, lovag.” Geralt megdöbbent. „Bátorság, merészség, gyávaság. Hagyd abba ezt a hülyeséget.”
„Harc nélkül nem engedlek el.” A lovag képén csúnya mosoly kezdett gördülni. „Ha nem húzod ki a kardod, meghalsz.”
„Lovag, hagyd abba az ostobaságot.”
„Most meglepett.” mondta csendesen Tailles. „A csendes végzet már kering ereiben, s még mindig gúnyol engem?”
„Csendes végzet? A vodkáról beszélsz talán? És miért is ittam én veled…”
„Ön gúnyolódik a Halálon? Mindez ama sok beszéd az immunitásról, a mutációkról és más dolgokról. Nyilvánvaló, hogy egy witchert nem lehet emberi méreggel megmérgezni. De a ti bájitalaitok keveréke és lám… Tessék! Mindig van egy határ, legyen az ember vagy witcher, az immunitás szintje mindig is korlátozott volt. Harcolj, te gyáva bolond!”
“Szóval csakugyan így van. Megmérgeztél…”
Furcsa arcok nézték őt kíváncsian, időnként közeledtek s távolabb kerültek, deformálódtak, hullámossá, zavarossá váltak és csak suttogtak, suttogtak egymásnak.
A bárd elkezdte pengetni lantjának húrjait, felhangolni a hangszerét s végül túl magasan énekelni. „La-la-la-la.”
“Ne zavarja meg őket.” mondta a mellette álló utcai árus, és nehéz kezét a lantos vállára tette. „Épp egy harc folyik.”
„Micsoda?” mondta a sértett bárd. „Balladát akarok írni, ez itt maga Ríviai Geralt, ki harcol. Ezt a balladát úgy fogom nevezem: ’Az évszázad küzdelme’.”
„Aztán mégis ki vagy te, a híres-neves Dandelion bárd?”
“Hát persze.” felelte a lantos fürgén.
“Ha te Dandelion vagy, akkor én pedig egy szociológus Oxenfurtból.”
A bárd csak annyit akart kérdezni, hogy mi egy szociológus, de nem volt esélye kinyitni a száját, mert hirtelen erős rúgást érzett és a tömeg fellökte őt, majd a földre került, összegörnyedve.
“Menj inkább egy bordélyba és játszd ott a zenédet.” hallotta s közben elmenekült, fájdalmas fenekét masszírozva.
Két gnóm sétált a tömeg közt, fogadásokat gyűjtve. A harmadik gnóm esélyeket és összegeket húzott egy krétával egy agyag táblán.
„Rakjon tétet, utolsó esély!” kiáltották a gnómok. „Halálig tartó küzdelem!”
„Tíz orent a lovagra.”
„Húsz oren a fehér hajúra.”
“Hülye vagy? Alig kap levegőt. Ő csupán egy közönséges részeg, nem witcher.”
A gnóm elment az öreg mellett, de az megragadta a csuklóját és azt mondta: „Fogadni akarok.”
“Jól van, a witcherre vagy a lovagra?”
“Eldöntetlen küzdelemre.”
„Na, az meg mit jelent?”
„Szart se jelent.” morogta az öreg, de visszafogta magát és udvariasan elmagyarázta: „Nincs győztes. Milyen esély van rá?”
“De ha az egyik előbb meghal, majd a másik is meghal a sebekből, attól még a másik nyer.” válaszolta a gnóm.
“Mik az esélyek?”
“Hét az egyhez.”
“Az túl alacsony. Teszek rá…” – az öreg előrántott két tömött erszényt – “200 orent.”
A gnóm megvakarta a fejét. „Mi a fene. Nem lesz itt semmilyen eldöntetlen küzdelem. Ez halálig fog folyni. Tíz az egyhez!”
A lovag váratlanul támadott, Geralt alig tudta kivédeni a hatalmas erejű csapását.
“Meghalsz, witcher!”
Geralt botladozott, tántorgott, és nem tudott lépést tartani ellenfele kardjának süvítő pengéjével. Egyre csak gyengült, kifáradt, annak ellenére, hogy a harc csak most kezdődött el. A lovag hárította Geralt kardját, majd megragadta a witchert és hirtelen megrántotta. Kiverte a fegyvert Geralt kezéből, a kard pedig repült, s néhány lábbal odébb ért földet, lágyan a talajon huppanva. A föld egyre hívogatóbbá vált, s közelebb húzta magához a witchert, ki hirtelen térdre rogyott. Tailles nevetett. Élvezte előnyös helyzetét, s kardját lengetve körözgetett Geralt körül.
“Nézzétek, emberek!” kiáltotta diadalmasan. „Itt van Blaviken híres mészárosa! Emberek és szörnyek gyilkosa. Legyőzhetetlen. Eddig a napig.”
Geralt megrázta a fejét, a vér a fülében lüktetett. Úgy tűnt számára, hogy saját maga mellett áll, és kívülről szemléli a saját testét.
A lovag szegecselt kesztyűjével csapott, vér kezdett ömleni Geralt felhasított arcából, a witcher arccal a porban hullott, s a tömeg üvöltött.
“Így ér véget, mikor egy paraszt felemeli a kezét egy lovaggal szemben.”
“Öld meg! Öld meg a torzszülöttet!” kiáltotta egy kövér eladónő.
Geralt a kardja felé mászott, de a fegyverét már nem érthette el, mert a lovag nehéz csizmájával lépett a witcher ujjaira, majd egy rúgással a hátára fordította. A nap lassacskán leereszkedett a nádtetők felett, s üresen bámult Geralt arcába.
“Ez lenne a vége?” Gondolta magában. „Valahogy soha nem így képzeltem el…”
A lovag mindkét kezével erősen megmarkolta a kardját és a levegőbe emelte, hogy egy utolsó szúrással Geraltot a földhöz szegezze.
“Végezd ki, végezd ki!” üvöltötte a tömeg.
A kövér utcai árus asszony eltakarta gyermeke szemét. A mellette álló, szürke szakállú öregember, gyengéd mozdulatot tett a kezével, mindenki számára láthatatlan módon, kivéve a witchert; Geralt medálja egyértelműen megrezdült. Aztán történt valami igen meglepő. A lovag megfagyott kardjával a feje felett, s lassan elkezdett hátrafelé dőlni.
“Hát… hm…” morogta.
A kard a kiesett a kezéből és egyenesen Geralt feje mellett a homokba szúródott.
A tömeg zúgolódni kezdett. „Mi történik? Mi az?”
A gnóm odarohant a lovaghoz, akinek arca teljesen vörössé vált – nem volt világos, hogy az erőlködés vagy a szégyen hatására. Tailles végül teljesen hátradőlt. A nehéz, fényes, vastag páncélja felülmúlta erejét és összeroppantva őt, a lovag a földre esett.
„Lovag,” lihegte a gnóm, „kelj fel és harcolj!”
„ Nem tudok.” suttogta Tailles.
„Miért?”
„Kiment a hátam.”
„Micsoda?!”
„Segítened kell nekem. Innen nem tudok egyedül felkelni. Túl nehéz a páncélom.”
„Akkor harcolni fogsz tovább?”
A witcher csak csendben feküdt tovább, jól szórakozott a gnóm és a lovag között folyó párbeszéden s esze ágában sem volt felkelni – jól érezte magát, a sötétedő égbolton vöröslő felhőket figyelve, a szemhéjait félig már leeresztette.
„Nem harcolok…” dadogta Tailles. „Hát nem érted, hogy nem tudok mozogni, te hülye rohadék? Segíts fel! Ez a páncél…”
„Baszd meg magad, felfuvalkodott ólom szar! Segíts te magadon!”
„Micsoda? Egy gnóm sérteni meri a Rend lovagját? Várj csak, míg felállok innen, te kis szaros!”
„Elvesztettem egy halom orent miattad!” a gnóm köpött egyet és el akart tűnni a tömegben, de valamiféle zabolátlan erő megállította őt. Egy pillanatra megremegtek a lábai, s ő tehetetlen volt, majd egy pillanat múlva meglátta a szürke hajú öreg nagy öklét, a pufók arca előtt.
„Nos?” mondta vontatottan az öreg. „Hol van a pénzem?”
A gnóm vonakodva, de odaadott az öregnek öt erszényt, tele orennal.
„Hékás! Kicsi ember! Át akarsz verni?”
A gnóm kihúzott még két erszényt a belső zsebéből és dühösen rárikoltott a tömegre, „Az előadásnak vége! Senki sem nyert!”
„Hogyan lehetséges ez?” S a tömeg lassan szétszóródott.
„Hé! Emberek! Segítsetek fel! Ne hagyjatok itt… Ó, köszönöm, hogy segített nekem, tiszteletre méltó öregapám.”
„Nem vagyok sem tiszteletre méltó, sem az öregapád.” magyarázta az öreg a lovagnak.
„Nem számít.”
„Kotródj innen!”
„De…”
„Most azonnal tűnj innen!”
A lovag, sántikálva és közben a hátát tartva, ferdén és görnyedten, közben fel-felnyögve, a páncélját rángatva, lassan a közeli épületek felé vonult. Az öreg várt, míg már senki sem maradt a közelben, kivéve a witchert az udvarban, a kocsma mögött, majd a medál heves rezgésében majdnem eltörte Geralt nyakát. A witcher meglepődve sóhajtott.
„Nem gondoltam volna, hogy ez a vodka ilyen erős lesz.” mondta. „Mágikus pia, ez már kétségtelen.”
„Azt mondod, mágikus pia? Vagy talán inkább egy mágikus nő?”
„Ki vagy te, gyönyörű idegen? És hova lett az öreg?”
Egy ízlésesen öltözött, csupa feketét hordó, sötét hajú nő, keskeny ajkakkal és ibolya szemekkel hajolt a férfi fölé. Olyan erővel, amelyet soha nem várhatott volna egy törékeny nőtől, megrántotta a witcher kezét és felsegítette. A nő öröm és szomorúság keverékével nézett rá.
„Nem hiszem el, hogy ily mélyre süllyedtél le, witcher, hogy részegen pénzért kelljen harcolnod.”
Geralt tiltakozni akart, de a nő kezének egy laza intésével elcsendesítette.
„Nem régóta vagyok itt. De végre megtaláltalak. Végre, Geralt. Egyszer megígértem, hogy… soha nem hagylak el téged. S lám, itt is vagyok. „
Geralt őszinte meglepettséggel bámulta az idegen arcát.
„Miről beszélsz…” kezdte volna, de gyorsan elhallgatott, látván a fenyegetően izzó szemeket és az ajkakat, melyek ragadozó mosolyt formáltak.
„Nem hiszem, hogy megértettük volna egymást. Azt hittem, hogy a helyzet elég jól körvonalazódott benned. De akkor talán, valószínűleg nem. Te átkozott bolond…”
„Kérlek, ne hívj…”
„Csitt. Nem engedtem meg, hogy beszélj. Ne mondj semmit, amíg nem fejeztem be. Tehát ismét, te átkozott bolond witcher. Megígértem neked valamit. Elköteleztem magam valami mellett. Nem szeretem, ha bármiféle eskük leköteleznek engem, de ezt most teljesítenem kell.”
„De, hisz azt sem tudom, ki vagy?”
„Te tényleg nem emlékszel semmire?”
„Az arcod olyan ismerős nekem, de…”
„Tehát tényleg elveszítette a memóriáját, ahogyan azt Triss mondta.”
„Ismered őt?”
„Hogy ismerem-e?” horkant fel a varázslónő. „A tegnapi találkozóm Trissel nagyon látványos volt. Úgy gondolom, hogy még a mai napra virradóan sem tudták eloltani az összes tüzet. A kőműveseknek, ácsoknak és téglagyártóknak hetekig lesz munkájuk. Vizima felét sikerült lerombolnunk.”
„Micsoda?”
„És mégis hogyan kellett volna reagálnom, mikor a legjobb barátom ellopta az életem szerelmét,
kihasználva azt a tényt, hogy ez a szegény pára elveszítette a memóriáját és az a nőszemély még csak egy szót sem szólt rólam?”
„Mit csináltál vele?”
„Ó, semmi különöset. Csak meghúztuk egymás haját, ennyi. Néhány dolgot tisztáznunk kellett. Most minden rendben van. Megállapodtunk.” A nő intett a kezével. „Menjünk … Hé, jaj te, hát vérzel. De úgy látom, hogy ez semmi komoly. Gyerünk, támaszkodj rám. Bízz bennem.”
A witcher és a varázslónő óvatosan sétáltak tova egy erdei ösvényen. A hold ezüstös fénnyel világította meg az utat a lábuk előtt, a csillagok pedig igazán érdeklődve figyelték őket.
„Egyébként, hogy hívnak téged?”
„Yennefer. De te mindig csak úgy hívtál, hogy… Yen. Ez vicces. Újra fel kell fedeznünk egymást.”
„Várj egy percet, nem is kérdezted meg tőlem, hogy mi erről a véleményem.”
„A te véleményed? Mindig is szűkszavú ember voltál. Maradjon ez továbbra is így. Bocsáss meg, de ebbe a történetbe nincs beleszólásod…”