Varjúszárnyak fekete csapására ébredt a hajnal.
Esőcseppek kopognak a hideg ablakon,
halványuló fények alatt írom dallamom,
s mégis finom szellő tör át e vastag falakon!
Repedések mélyén ott lapul az kegyetlen angyal.
A törékeny, ám az én féltő reményem,
megállíthatatlan bejő’ a varjú ének és én szavalom.
Azt a csodás szót és gyönyörű hangot idézem.
Mégis fáj a nappal,
kisütni sem akar…
Csak kopognak a cseppek
a hideg kemény üvegen.
Hiába csodás és veszekszik a zajjal!
Mégis fáj a hangja,
szívem hiába takarom.
Lenyugtat, ám éles, mint a szablya.
Álmomban látom a vágyott jövőt,
álmomban látom őt…
S csorog, mint patak az éjjeli eső;
ott dörög, amott szakad a zabolátlan erő.
Hiába, a toll kiesik kezemből,
s a tinta, mint vér folyik a sebből.
Elejtem a poharat, s kiborul a korty
szétfolyik a gondolat, a padlón a sors.
És lám fölkelt az éj! Így múlt el a hajnal.
Éjsötét varjúszárnyak csapnak össze fejem fölött,
s eltűnik, s köddé válik körülöttem minden.
Szilánkokban hullik szét eme Tükörvilág, legyőzött.