Hanem úgy kérdezem, hogy képzelj el egy huszonéves vidéki srácot.

Ott él valahol egy faluban vagy kisváros szélén, ahol régen még volt értelme annak a szónak, hogy föld. A nagyapja még tudta, mikor kell vetni, az apja még értette az állatokat, a család mindig is abból élt, ami a környéken termett. Nem gazdagon, nem kényelmesen, de valahogy mégis a saját munkájukból.

Aztán egyszer csak minden megváltozott. A földek eltűntek a családok alól, papírokon, pályázatokon, haveri kézfogásokon keresztül. Már nem azok éltek belőlük, akik dolgoztak rajtuk, hanem azok, akiknek elég volt birtokolni őket. A támogatás jött, a pénz ment, csak épp termelés nem nagyon maradt. A falu meg lassan megtanulta, hogy a munka nem ott van, ahol a föld, hanem ott, ahová a hatalom mutat.

És ott áll ez a srác húsz-egynéhány évesen, előtte semmi. Tanulni már későnek érzi, elmenni nincs pénze, maradni muszáj. A környéken egyetlen komoly lehetőség van: a gyár.

A gyár, ami természetesen termőföldre épült. Csak a tisztánlátás kedvéért.

Jelentkezik. Felveszik. Azt mondják neki, hogy ez nagy lehetőség. Stabil munka, rendes fizetés, fejlődés. Aki szorgalmas, aki figyel, aki nem problémázik, az előrébb juthat.

Ő pedig szorgalmas. Miért ne lenne az? Nem akar ő sokat. Albérletet vagy kis házat, normális fizetést, autót, gyereket egyszer, talán nyaralást a Balatonnál. Olyan életet, amit nem kell szégyellni, és amit nem a szülei nyomorából örököl.

Dolgozik. Bemegy hajnalban, kijön este. Fáradt, de büszke. Egy év múlva már jobb helyre kerül, jobb pénzért. Porokat kever. Nem pontosan érti, mik ezek az anyagok, de hát nem is az ő dolga érteni. Erre vannak a mérnökök, a vezetők, az ellenőrök, az állam, a szabályok.

Néha kaparja a torkát. Néha furcsán köhög. Néha este úgy érzi, mintha valami fémes íz ülne a szájában. Szól is egyszer, talán kétszer. Azt mondják, nincs baj. Minden határérték alatt van. Kap maszkot is. Európában élünk, a huszonegyedik században. Egy ekkora gyárban csak nem történhet meg, hogy embereket mérgeznek.

Hiszen ez nem India. Nem Kína. Nem valami távoli, sötét ipartelep, ahol névtelen munkások hullanak el a profit mögött.

Ez Magyarország. Ez kormányzati siker. Ez gazdasági büszkeség. Ezt mutogatják. Ide jönnek öltönyös emberek, kamerák, beszédek, szalagátvágások. Itt minden rendben kell legyen, mert ha nincs rendben, akkor nemcsak egy gyárral van baj, hanem az egész történettel, amit eladtak róla.

A fiú pedig bízik.

Bízik, mert muszáj bíznia. A munkás sokszor nem azért hisz, mert naiv, hanem mert nincs más választása. Ha mindent megkérdőjelez, nem marad munkája. Ha túl sokat kérdez, bajkeverő lesz. Ha félni kezd, miből él meg?

Aztán telnek az évek.

Harmincnégy éves korára már nem fiú. Van felesége, gyereke, hitele, reggeli rutinja. A négyéves gyerek még azt hiszi, az apák örökké hazajönnek. A felesége még azt hiszi, a köhögés csak köhögés, a fáradtság csak fáradtság, a fájdalom majd elmúlik.

Aztán jönnek a vizsgálatok. A folyosók. A fehér falak. A mondatok, amelyeket az ember először nem ért, csak néz az orvos szájára, mintha rosszul hallotta volna.

Rák.

És akkor hirtelen minden visszafelé kezd értelmet nyerni. A por. A torokkaparás. A maszk. A megnyugtató mondatok. A „minden szabályos”. A „nincs itt semmi látnivaló”.

És ekkor már nem az a kérdés, hogy meghalt-e benne valami.

Hanem az, hogy ki tudta.

Tudta-e a műszakvezető? Tudta-e az igazgató? Tudták-e a tulajdonosok? Tudták-e azok, akik engedélyeket adtak, jelentéseket olvastak, méréseket láttak? Tudták-e a minisztériumokban? Tudták-e azok, akik közben kifelé sikerről, munkahelyekről, fejlődésről beszéltek?

És ha tudták, akkor mi történt?

Semmi.

Mert a politikai haszon nagyobb volt. A gazdasági érdek fontosabb volt. A kirakatnak állnia kellett. A történetet védeni kellett. A gyár nem lehetett veszélyes, mert akkor a propaganda egyik díszlete repedt volna meg.

És lehet erre azt mondani, hogy ez csak fantázia. Túlzás. Rosszindulat. Ellenzéki hiszti. Lehet nevetni rajta, lehet legyinteni, lehet újabb szavakkal betemetni.

Csak közben nem tudjuk, hány ember mit szívott be. Mennyi ideig. Mekkora dózisban. És azt sem tudjuk, hány család életében ketyeg még most is csendben az, amit valaki egyszer elhallgatott.

Mert a hazugság ára néha nem azonnal látszik.

Nem a híradóban jelenik meg. Nem a költségvetésben. Nem a választási plakáton.

Hanem egy kórházi ágy mellett.

Egy négyéves gyerek kérdésében, hogy apa mikor jön haza.

Egy özvegy tekintetében.

Egy faluban, ahol mindenki tud valamit, de senki sem tudja bizonyítani.

És akkor újra meg kell kérdezni: mi a hazugság ára?

Lehet, hogy egy országban ezt mindig más fizeti meg. Nem az, aki aláír. Nem az, aki engedélyez. Nem az, aki szalagot vág. Nem az, aki a kamerába mosolyog.

Hanem az, aki bemegy a gyárkapun, mert élni akar.

És a legfélelmetesebb az egészben nem is csak ez.

Hanem hogy ugyanazok, akiknek a kezében ilyen ügyek eltűnhetnek, elkenődhetnek, elhallgathatók, most még nagyobb dolgokról döntenek.

Energiáról. Jövőről. Országos kockázatokról. Paksról.

És akkor az emberben nem az a kérdés marad, hogy bízhatunk-e bennük.

Hanem az, hogy hány hazugság fér még bele, mielőtt egyszer már nem lehet eltakarítani az árát.

„Mi a hazugság ára?

A legnagyobb veszély nem az, hogy elhisszük, hanem az, hogy ha rendszeresen hazugságokat hallunk, akkor már egyáltalán fel sem ismerjük az igazságot. És akkor mit tehetünk? Mi mást tehetnénk, mint hogy lemondunk a valóságnak még a reményéről is, és egyszerűen beérjük történetekkel. Ezekben a történetekben nem számít, ki a hős. Az egyetlen, ami érdekel minket, az, hogy ki a hibás.”

(Csernobil című sorozat, 2019 – részlet)

The post Mi a hazugság ára? appeared first on Alexander Wolf Writings.

Nem illette gúnynevekkel, nem mondta, hogy „az öreg”, sem azt, hogy „az alkoholista”. Még csak azt sem, hogy „az a szerencsétlen ember”, hanem mindig csak az „apám”. Mintha ezzel az egy szóval még mindig visszatartana valamit belőle. Az emberségét, azt az oldalát, amely oly régen elveszett. Mintha nem engedné teljesen át annak a bűzös kocsmapadlónak, ahová annyiszor leesett.

Én már nem ismertem őt. Mire megszülettem, csak néhány megsárgult fénykép maradt utána, meg anyám arcán az a furcsa, gyorsan elfojtott rándulás, amikor valaki részegen nevetett az utcán.

A fényképen nagyapám magas, csontos ember volt. Ünneplőben állt egy kerítés mellett, mögötte tyúkok kapirgáltak, a kezében cigaretta. Nem mosolygott, de nem is tűnt szomorúnak. Inkább olyannak látszott, mint aki tud valamit, amit mások nem. Vagy mint aki már rég nem akar tudni semmit.

Anyám egyszer azt mondta – Aki iszik, az nem mindig örömében iszik. Van, aki azért, mert csendet akar a fejében.

Akkoriban én még ezt nem értettem… miféle zaj lehet olyan erős, hogy az ember inkább megmérgezze magát miatta?

Anyám tizennégy éves volt, amikor elvégezte a nyolcadikat. A bizonyítványát hazavitte, letette az asztalra, és várta, hogy valaki örüljön neki. Nagyanyám éppen kenyeret szeletelt a kisebbeknek. Három testvére volt anyámnak, mind éhesek, mind hangosak, mind túl kicsik ahhoz, hogy értsék: a házban nem a vacsora hiányzik legjobban, hanem a biztonság.

Nagyapám aznap is későn jött haza.

Pontosabban először nem is jött haza, csak a híre érkezett meg. Valaki bekopogott a kapun, egy szomszéd fiú, és azt mondta, hogy látta őt a presszó mögött, a falnak dőlve. Nem tudni, elaludt-e, vagy csak nem bírt továbbmenni. A fizetésének már nem volt nyoma. Vagy elitta, vagy elvették tőle. Ez a kettő a családban lassan ugyanazt jelentette.

Nagyanyám nem sírt. Anyám szerint a szegénységben az asszonyok nem sírnak sokat, mert a sírás is időbe kerül.

– Holnaptól elmész dolgozni – a hír hallatán, csak annyit mondott édesanyámnak.

Anyám bólintott. Nem kérdezte, hová. Nem kérdezte, mi lesz az iskolával. Nem kérdezte, miért ő. A legidősebb gyerekek gyakran nem kérdeznek. Ők előbb tanulják meg a kötelességet, mint a szorzótáblát.

Másnap reggel felvette a legjobb ruháját. Nem volt jó ruha, csak kevésbé kopott. A haját befonta, hogy idősebbnek látszódjon, aztán elindult a gyár felé.

A város akkoriban tele volt plakátokkal. Erős kezű munkások néztek le róluk, piros arcú asszonyok mosolyogtak, gyerekek integettek napfényes jövő felé. A betűk azt hirdették, hogy épül s szépül az ország, nő a jólét, boldog a nép.

Anyám akkor még nem tudta így megfogalmazni, de már érezte, hogy a plakátok nem hazudnak hangosan. A plakátok szépen hazudnak – tiszta betűkkel, friss festékkel, derűs arccal.

A valóság közben ott állt mellette a buszmegállóban. Visszatükröződött a megálló párás üvegéről, amelyet hajnalban még a lámpa világított meg. Egy tizennégy éves lány, aki iskolatáska helyett kis vászonszatyrot szorongatott, benne kenyérrel meg zsírral, és tudta, hogy amit keresni fog, abból otthon cipő lesz a kisebbeknek, krumpli a kamrába, és talán egy kis csend anyja arcára.

A gyárban először kinevették.

– Te meg mit keresel itt, kislány?

– Munkát – válaszolta rá anyám tömören és célratörően.

Ez volt az első felnőtt szava. Egy határvonal, amely megfosztotta életének egy részétől. Nem foglalkozhatott a szerelemmel vagy a szabadsággal. Nem koncentrálhatott arra, hogy jobb jövőt építhessen önmagának. Helyette, csak a munka volt…

A fizetésnapokon mindig ugyanaz történt. Anyám hazavitte a pénzt, borítékban, ahogy kapta. Nagyanyám megszámolta, félretette, beosztotta. Nagyapám pedig vagy otthon volt, vagy nem. Ha otthon volt, kerülte anyám tekintetét.

Ezt anyám soha nem mondta dühvel. Inkább valami tompa szégyennel, mintha a szégyen nem is az apjáé lett volna, hanem öröklődő családi bútor, amit mindenki kénytelen kerülgetni a szobában.

– Tudod, milyen az – mondta egyszer –, amikor egy férfi ül az asztalnál, és a lánya tartja el?

Nem tudtam. Ő sem mondta tovább.

Csak nézte a kezét. A kezét, amely már tizennégy évesen is dolgozott, cipelt, mosott, számolt, odaadott. A kezét, amely sosem tanulta meg igazán, milyen üresnek lenni.

Évek múlva, amikor már én voltam felnőtt, gyakran gondoltam arra, hogy egy ország is tud úgy viselkedni, mint egy alkoholista családfő.

Elissza a bizalmat, aztán ünnepi beszédet mond róla, hogy milyen gazdagok vagyunk. Elveszíti a jövőt, aztán plakátot ragaszt a helyére. Kifelé mosolyog, befelé hallgatást követel. Aki kérdez, az hálátlan. Aki emlékezik, az ellenség. Aki kimondja, hogy baj van, az rontja az ünnepet.

Mindig akad hozzá zene, zászló, fény, ellenség, kirakat. Mindig akad valaki, akire rá lehet mutatni: miattuk van. Nem miattunk. Nem azok miatt, akik döntöttek. Nem azok miatt, akik ittak, loptak, hazudtak vagy félrenéztek.

A hurráoptimizmus könnyű ital, olyan, mint a kevert. Édes, olcsó, gyorsan fejbe száll. Azt ígéri, nem kell gondolkodni. Nem kell emlékezni. Nem kell szembenézni azzal, hogy a gyerek már rég felnőtt helyetted.

Anyám sosem szerette a nagy szavakat. Ha azt mondtam neki, hogy rendszer, propaganda, társadalom, csak legyintett.

– Én csak azt tudom – felelte –, hogy másnap is enni kellett adni a testvéreimnek.

Talán ez a történelem legpontosabb mondata.

Nem az van benne, amit a könyvek vastag betűvel kiemelnek. Nincsenek benne vezetők, jelszavak, korszakok, győzelmek. Csak egy konyha van benne, négy gyerek, egy fáradt anya, egy részeg apa, és egy tizennégy éves lány, aki reggel elindul dolgozni, mert valakinek józanul kell maradnia.

Nagyapámról végül nem maradt sok. Egy fénykép. Néhány mondat. Egy hiány, amelyet anyám egész életében úgy hordott, mintha nem akarná letenni, de megmutatni sem.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy valaha meg tudtál neki bocsátani?

S ő sokáig hallgatott a válasszal. Aztán azt mondta:

– Nem tudom. De már nem várom, hogy bocsánatot kérjen.

Ez volt talán az ő szabadsága.

Nem hangos szabadság. Nem zászlós, nem ünnepi, nem plakátra való. Csak egy csendes belső mozdulat: nem tovább vinni mindent, amit ránk hagytak.

Aznap este elővettem nagyapám fényképét. Néztem azt a sovány, kemény arcot, és először nem csak a bűnöst láttam benne, hanem az embert is. Az embert, aki talán szintén menekült valami elől, csak rossz irányba. Ez nem mentette fel. De érthetőbbé tette a romlását, a rombolást, ami utána maradt.

Aztán anyámra gondoltam tizennégy évesen, ahogy áll a buszmegállóban a vászonszatyrával, és mögötte ragyog a hazug jövő a plakáton.

A busz megérkezik. Az ajtó kinyílik. Ő felszáll.

És abban a pillanatban, bár ezt akkor senki nem ünnepli, senki nem írja meg, senki nem mond róla beszédet, egy egész család túlélése kapaszkodik fel vele a lépcsőn.

The post A nyolcadik után appeared first on Alexander Wolf Writings.

Kikérvén a kis egyszerűbb forralt boromat, letelepedtem az egyik szimpatikus sarokba, lévén egyedül érkeztem és nem szerettem volna sehová sem odapofátlankodni. Jól esett eme melegséget árasztó nedű, s már gőzétől jobb kedvre derültem. Akár választhattam volna valami fűszerezettet is, de maradtam inkább a jól megszokott alapnál, azt nem lehet elrontani. Aznap nem volt még kedvem hazabandukolni, kívántam valami édeset és meleget, s mivel amúgy sem várt otthon semmi épp kapóra jött e nemes épületből nyíló csodás intézmény, melyből nevetés és zsibongás áradt ki az utcára az ajtón kiszűrődő fénnyel egyetemben.

Nem akartam én hallgatózni, nem ezzel a szándékkal tértem be a kocsmába aznap. Ezt bizonyítandó, hogy miután kicsit megmelegedtem az ital felett elő is vettem a táskámból a könyvet, amit az egyik előadásra kellett elolvasnom a következő hétre. Kényelembe is helyeztem magam, de arra lettem figyelmes, hogy nehezen tudok a betűk által formált kusza mondatokra fókuszálni. Figyelmem el-elkalandozott. S ekkor kaptam magam azon, hogy már nem saját gondolataimra vagy a könyvben megfogalmazott elméletekre figyelek, hanem arra mit mondanak a körülöttem lévő emberek. S akkor realizálódott bennem igazán, hogy a nevetés, mely olybá tűnt, mintha vidámság lenne, mely hívogat az utcáról, igazából az emberek bánata volt, melyen kínjukban nevetgéltek. Így próbálták feldolgozni önnön nyomorúságukat. S ebben tagadhatatlanul magamra ismertem…

*

Először egyetemisták heves veszekedése ütötte meg a fülemet.

– Mi a különbség az egyetem és egy szakmunkásképző között? – Kezdett rá az egyik idősebb szakállas egyetemista fiú.

– Az elvárt tanulmányi színvonal biztos nem – folytatta egy másik társa, aki háttal ült nekem –, csak a szakmunkásban ugyan olyan átlagért is jóval több ösztöndíjat kapsz, mint nálunk az egyetemen.

A beszélgetés kétséget kizáróan az egyetemisták megbecsülése és megélhetése körül forgott. Tudniillik sokan küzdenek a megélhetéssel a diákok közül, azok között is akad nagyon sanyarú helyzetben lévő, akik rendszeresen dolgoznak tanulmányaik folytatása mellett. Így aztán a megszakadás szélére sodródnak sokan.

– Bár az egyetemen az sem biztos, hogy kapsz, még ha szín ötös az átlagod is – mondta felháborodotton a szakállas deák. – Hozzá kell tenni azt is ám, hogy nálunk, más egyetemekhez képest kreditindex alapú ösztöndíj osztási rendszer van.

– Igen, igen… – helyeselt egy látszólag lehangolt fiatal szőke hajú srác. – Ebben is pontosan ugyan annyi igazság van, mint hogy a kormánypárt helyi kutyája lehet a rektor, aki a legnagyobb járványban járogat külföldre síelgetni, miközben mindenki más otthon van bezárva, ahogy ilyenkor illik.

– Aztán nyilván elkapja ő is – mondta nevetgélve, aki nekem háttal ült. – De nyilván szarik bele, és aztán betegen megy be a betegekhez a kórházba. Nyilván mutatni kell valamit!

– Mert megteheti – folytatta a szakállas. – Sokszor azt a nevetséges összegű tanulmányi ösztöndíjat se kapják meg azok a hallgatók, akik normálisan tanulnak. Nem mintha abból ki lehetne fizetni a lakbért, vagy az ember havi élelmezését finanszírozni. A kollégiumi díj is elviszi felét…

– Persze nem a maximális összegről van szó, az átlag diákoknál – kontrázott rá a szőke –, mert az csak az első a kreditindex alapján kapja az adott rangsorban, utána már csak a töredékét osztogatják szét a maradék közül. S nagyon gyorsan eljutunk a legaljáig, akik annyit se kapnak, hogy a koli díjat kifizessék belőle.

– Tulajdonképpen nem is lenne jogos elvárni a normális ösztöndíjakat attól az egyetemtől, ahol még a saját oktatóikat is teljesen hülyére veszik – mordult fel a szakállas. – Például az egyetemi docensek ugyan annyit keresnek, mint egy általános iskolában tanító tanár, vagy egy pályakezdő napközis. Persze a szerencsés oktatókról van szó, akiket egyáltalán kifizetett az egyetem az elmúlt időszakban.

– Igen, jogos, tudok több oktatóról és kutatóról is, akik fizetés nélkül teszik a dolgukat – vágta rá a nekem háttal ülő. – Nagyon becsülendő némelyikük munkája, értünk teszik! És ez csak még jobban felbosszant. Milyen megalázó ez az egész rendszer! Csak le akarják rohasztani az egész oktatást!

– Tulajdonképp – kezdte a szőke –, mi értelme van egyáltalán teljesíteni az egyetemen, ha most már a potom kétszáznegyven pontos játékosok is bekerülhetnek? Mindenki tudja, hogy a kétszáznegyven pont nagyjából úgy szedhető össze, ha valaki bekötött szemmel írja az érettségit.

– De a legjobb az egészben – folytatta még mérgesebben a szakállas kolléga –, hogy hiába tanul valaki tisztességesen, ő is ugyan azt a diplomát fogja kapni, mint aki kegyelem kettesekkel végigmegy a tárgyakon ötödik tárgyfelvételre. Most már egyre több szakon a diplomát csak úgy osztogatják a félhülyéknek is…

– Ja, csak menjen onnan, aztán kezdjen magával valamit – kontrázott rá a szőke – csak ne ott rontsa a levegőt nekik.

– Végül a mi egyetemünknek is úgy lesz a vége – hallottam ahogy a nekem háttal ülő diák hangja megcsuklik –, hamarosan, ha minden így megy tovább… Hogy akinek van némi esze az nem jön ide az idióták közé, aki meg nem jó semmire, azt meg örömmel felveszik…

S így hanyatlik le az oktatás, s veszti el értékét a tanulásba vetett munka, mely európai szintű szakembereket termelt ki egy évszázadon át…

*

Kicsit elkortyolgattam a forralt borom, elmélkedve a korábbi lehangoló beszélgetésben hallottakon. Majd miután kiittam bögrém tartalmát, kimentem a pulthoz kérni még egy kört. Mikorra visszatértem helyemre, már nem voltak ott a diákok, s hamarosan helyüket két középkorú férfi vette át.

– Hogy én hogy utálom, mikor a pap rákezd erre a faszságára, hogy az oltár előtt „holtodiglant” mondani micsoda szemrebbenés nélküli hazudozás – kezdett rá a kalapját épp levevő, nekem háttal ülő őszülő férfi. – Menjen már a picsába! Egyrészt, egészséges párkapcsolatokat megélt ember ezt jogosan és komolyan kimondhatja.

– A másik, ami engem fel szokott bosszantani – csóválta a fejét a velem szemben ülő szépen borotvált, elegáns úr –, mikor a fiatalokat piszkálja, akiknek ne adj isten több kapcsolatuk is volt korábban… Volt mondjuk kettő vagy három, vagy akár hat, mit érdekel engem mennyi kapcsolatod a házasságod előtt. És akkor mi van? Nem hinném, hogy a húgom, amikor oltár elé megy, majd azt úgy kéne megtennie, hogy a pap szavai járnak a fejében arról, hogy „hát, ez tart majd legföljebb hét évig” és készen vagyunk, jó napot.

– Vagy most vegyük Istvánt, akinek gőzöm sincs hány kapcsolata volt Anna előtt – folytatta a nekem háttal lévő –, de próbáld megmagyarázni neki, hogy ha idén megházasodik, akkor azt ne gondolja ám, hogy élete végéig tart majd…

– Talán a templomban – kontrázott rá az úriember –, nem a legalja emberek egymást cipővel dobálom veszekedés közben szintjéhez kéne zülleszteni a komplett társadalmat.

– Nem túlzottan keresztényi hozzáállás ez a pap részéről – helyeselt a másik –, és nem is túl meggyőző… nem csoda, hogy fogynak a hívek. Talán az igehirdetésével kellene foglalkozni a fiatalok mindenkori piszkálása helyett.

Ezt követően megitták sörüket és sietve távoztak, valószínűleg máshol akadhatott dolguk, azonban erre számomra soha nem fog fény derülni.

*

Pár perc elteltével két nő ült le a mellettem lévő asztalhoz. Beviharzottak és az egyik, egy fiatal és csinos barna leányzó csak úgy mondta a magáét. Látszólag nagyon felbosszantotta valami. A másik, egy szőke, talán kicsivel lehetett idősebb, nyugodtabb kedélyállapotban hallgatta barátnőjét és sokszor csak bólogatott. Mind ketten fűszeres forralt bort kértek, még az én asztalomnál is lehetett érezni italuk aromáját, és meglehetősen kellemes volt, ahogyan a fahéj és szegfű illatát megéreztem.

– Nem! – Hallatszott a barna leány feldúlt hangja. – De ezt is úgy állítja, mint valami hatalmas igazságot, amivel muszáj tele okádnia az étert, miközben egy bődületes általánosítás!

– Igen, én direkt nem hallgatom a műsorát – mondta a szőke. – Például, amiket anno a karanténnal kapcsolatban is mondott… Nagyon felháborító, meg tudlak érteni.

– Igencsak, Peti nagyon sok olyat mond, ami bődületes baromság – folytatta méreggel teli hanggal és csillogó szemekkel. – És ezeket el is hiszi ám. Ez az igazán ijesztő.

– Talán… – próbálta fejtegetni a szőke hajú lány – mind ez azért lehet, mert neki nincsen és soha nem is voltak egészséges emberi kapcsolatai. És ez leszivárog a magánéletébe is, ezért nem tud például egy normális párkapcsolatot sem fenntartani és ezért erőlteti még a rádió műsorában is ezt a nyitott kapcsolat dolgot.

– Nos, talán igazad van – mélázott el egy kicsit ezen a gondolaton a barna leányzó –, hát az sem tűnik egészségesnek, igen. Értem amúgy ebben a kérdésben az érveit, mert logikusak, de szerintem van valami egészségtelen abban, hogy valakinek annyira fontos a szex lehetősége mindenkivel, hogy nem tud belemenni egy zárt kapcsolatba – látszott, hogy egy kicsit lehiggadt, de még mindig a méreg volt kiérezhető a hangján.

– Bár nem voltam abban a helyzetben, amiben azok, akik kísértésbe estek, és én könnyen beszélek – valamiért próbált mentegetőzni a szőke –, nem akarok elítélő lenni senkivel sem. Itt nagyon nehéz jó tanácsot adni, ha igazán meg akarod vele próbálni a dolgot ezek után…

– Buta voltam, hogy elmentem vele randizni, igaz? Meg talán bele se kellett volna élnem magam… Ó de olyan könnyen levett a lábamról. Én mindig kifogom ezeket a pasikat… – kezdett sopánkodni.

– Nah, ne csüggedj, jogos, hogy mérges vagy – kezdett bele az érettebb szőke nő, hangjából kihallatszott a tapasztalat, nem légből kapott volt, amit mondott. – Két lehetőséget látok jelenleg: vagy túl nagy a libidó Petinél, vagy rosszak a kapcsolati mintái – hangja tekintélyparancsoló volt. – Mert az, aki ahelyett, hogy a jelenlegi kapcsolatában keresne új mélységeket, elmegy másokkal, azt vagy túl sok energia fűti ahhoz, hogy lekösse magát, vagy nem érzi annyira jól magát a kapcsolatában, hogy abban mélyedjen el még jobban. Szóval meg kell hoznod egy döntést, ez nem kérdés, de ismerve téged én azt látom, hogy nem lennél ebben boldog…

– A felvetett gondolataid a kapcsolatokról igen érdekesek amúgy, és belül érzem, hogy igazad van, de nem tudom mi lenne nekem a jó – mondta csalódottan. – Talán igazad lehet – folytatta egy pillanatnyi szünet után –, nem lennék vele boldog, felőrölne a dolog…

A kapcsolati témák sok szempontból tudnak igencsak érdekesek lenni és több szinten is lényegesek az emberi élet szempontjából, mert mi nem magányos teremtmények vagyunk, hanem társas lények. Egy kicsit csöndben ültek ezután, megitták a forralt borukat. A barna leányzón látszott, hogy nagyon gondolkozik a hallottakon. Viszont az is látható volt, ahogyan az ital egy kicsit megmelengette az ő lelküket is, s talán egy kisebb mosollyal az arcukon távoztak a kocsmából.

*

Nem tellett bele túl sok idő, s már el is foglalták az üresen maradt asztalt. Két fiatal munkás srác ült le egy-egy pofa sörrel a kezükben. Nem rég végezhettek a melóval, mert még a gyárban használt acélbetétes bakancsuk és az a kicsit szakadt és nagyon piszkos kék overáljuk volt rajtuk.

– Mari is és én is elvált családból jövünk – hallatszott kicsit panaszos hangja a magasabbik fekete szemű srácnak, nem lehetett huszonöt évnél idősebb –, tudjuk, hogy milyen az, amikor nem működik egy házasság. Láttuk már.

– De ennek ellenére, barátom, mégis végül megkérted a kezét – vágta rá habozás nélkül a kicsit alacsonyabb köpcös melós, aki szintén hasonló korúnak tűnt. – Most pedig lehet a lagzira készülni.

– Nem véletlen, hogy ennyi ideig nem házasodtunk össze – folytatta, már-már monologikussá váló mondókáját a magasabb srác. – Hogy csak öt év után kértem meg a kezét. Mostanra viszont már nem hazugság az, hogy vele akarom leélni az életemet. Amíg bizonytalan voltam benne, nem mentem bele. Jelenti ez azt, hogy együtt leszünk és nem válunk el? Nem. Egyáltalán nem garantál semmit. De ettől még nem hazudok majd az oltárnál. Biztos van, aki igen, de én nem.

– Igen, ez lenne a lényeg, barátom – vágta rá a köpcös, ahogy barátja szájához emelete a sörét. – Cseppet se csüggedj, ne hallgass arra a vén faszkalap papra, meg ne a szüleitek legyenek a példa mindenre. A lényeg, hogy szereted, mellette vagy, meg az, hogy ne olyan hozzáállással legyél ott, hogy úgy is elváltok – kis szünetet tartott, bele kortyolt a sörébe. Mikor észrevette, hogy barátja szótlanul bámulja italát, akkor folytatta. – Ne aggódj, szerintem mind a ketten törekedni foktok arra, hogy ne az legyen a vége!

– Sokan azt felejtik el, hogy egy kapcsolat munkát igényel – folytatta monológját a magas fekete szemű –, a házasság is. És az, hogy egymás mellett éltek, az nem házasság. Az, ha van szex, önmagában még nem házasság. A házasság és a kapcsolat mind az apró dolgokon múlik, az odafigyelésen, a kommunikáción és azon, hogy egy csapat vagytok. Viszont, hogy ezt fent tudjuk-e tartani? Tamás barátom, erre nem tudok választ adni…

Egy ideig hallgattak és csak itták a sörüket. Nem nagyon tudott erre a Tamásnak nevezett köpcös mit válaszolni először. Látszott rajta, hogy neki is nyomja valami a szívét.

– Tudod, megértelek, barátom – végül Tamás megtörte a csendet. – Mikor Liza elhagyott… nos azóta se sikerült mással összejönnöm. Meg nehezen is bízom meg azóta a nőkben. Ez rossz hozzáállás, tudom. Viszont látom, hogy nálatok más a helyzet. Mind a ketten sokat tesztek ebbe a kapcsolatba. Naivitás lenne azt állítani, hogy lángoló szerelem vesz majd körbe életetek végéig, viszont nem is erre van szükség, szerintem. Ez a tűz átalakul majd, először olyan, mint az erdőtűz, általában ez van a kapcsolatok elején és ez lehet akár pusztító is. De később olyanná kell válnia, mint a kandalló lángja, mely melegen tartja az otthont, ami mellett felnőhetnek a porontyok, ami mellett finom teát szürcsölgetve együtt meg lehet öregedni. Ilyenné kell válnia, mert különben nem működik a dolog. Viszont vigyázni kell a tűzre, nehogy kialudjon, és túl sok fát sem szabad rárakni, mert különben megfullad. És én úgy látom, hogy ti igen is jól csináljátok, szépen vigyáztok erre a tűzre.

*

Az előző monológ után én is csak meredtem magam elé. Ez egy igen szép beszéd volt, le a kalappal! És eközben észre sem vettem, ahogy mellettem kicserélődött ismét az asztaltársaság. A két fiatal munkás srácot felváltotta három idősebb professzor, akik whiskyvel a kezükben foglaltak helyet.

– Én mondom nektek, kedves kollégák – hadarta egy kopasz szemüveges, elegánsan öltözött professzor, aki majdnem szemben ült velem –, nehéz lehet úgy élni nap mint nap, hogy az értelmes és tisztességesen levezetett argumentációnak vajnyi falatkáját sem sikerül még csak megízlelnie sem az egyes embereknek a magyar valóság szürke-hétköznapjaiban.

A beszélgetés elejéről lemaradtam, be kell valljam nagyon elmerültem a gondolataimban és nem tudom min idegesítette fel magát ez a professzor. Azonban nagy ingerültséggel mondta a magáét, és a kollégái már-már elkezdtek feszengeni miatta. Nem igazán díjazták ezt a hangnemet és kifakadást.

– S lő! Jönnek a sasok! – Bírálta kollégáját egy másik hang, amelynek gazdája nekem háttal ült. – Ne légy megint oly lekezelő, Dénes! Ezzel a hozzáállással is ugyan olyan sok baj van, mint azzal, mikor valaki robot módjára követi a vezér utasításait. Nem szabad csodálkozni, ha egy-egy ilyen megszólalásod után a szakadék az osztályok és a csoportok között egyre csak tágul tovább.

– Emellett pedig nem lehet elmenni a tisztelt kolléga azon pontja mellett sem – folytatta egy harmadik hang, amely fiatalabb professzorhoz tartozott –, amely kimondja, hogy milyen politikai kompetenciákkal és úgy alapjáraton, milyen köznapi kompetenciákkal rendelkező egyének kerülnek ki az iskolákból. Az iskolák pediglen egy eleve ellehetetlenített közeg, ezt tudni illik. Szóval ezzel arra szeretnék utalni kedves Dénes, hogy felelősséggel tartozunk ezen embertársainkért, talán még jobban, mint másokért, mert valahogy hozzájuk is el kell juttatni azokat az információkat, amelyek alapján átértékelhetik életüket, jobb döntéseket hozhatnak, vagy simán kimásszanak a gödörből, amiben vannak.

– Kedves kolléga – folytatta Dénes, reagálva a hallottakra –, illetve, az felett sem szabad szemet hunyni, hogy az állampolgárnak, csendben megjegyzem, hogy a kritikus kompetenciák évtizedes hiányosságai miatt, talán kevésbé nevezhető, „robotok” keveredtek, kiemelvén, hogy önhibájukon kívül, olyan individuumok közé, akik képesek állampolgári kötelességeik teljesítésére, s az általad ékesen példázott magatartással, a fent említett kedves robot-társadalom gátolja a köztársaság működését. Mert sajnos, akármennyire is lehet igazatok, mind a társadalmi felelősségvállalással és a munkánk ezen részével, be kell látni, hogy ezeken az embereken nem nagyon tudunk segíteni. Hogy úgy mondjam a homoksivatagból nem lehet olyan egyszerűen termőföldet varázsolni, hogy elkezdjük locsolni, oda több is kell ennél.

– Dénesnek, ebben igaza lehet – vágta rá a fiatalabbik professzor –, meg azzal mellesleg nem kellene felvágnia Lillának, hogy ellenérv helyett csak egy sértést sikerült kipötyögni a billentyűzeten a körlevélben, mikor Dénes dolgaira reagált. Így jogos a felháborodás, viszont valamit csak lehet tenni… – sóhajtozott, majd lehúzta maradék italát.

Kétségtelen, ez a kifakadás olyan lehetetlen problémákat feszeget, amelyet a mai társadalom nem képes megoldani és nem tud az értelmiség érdemben hogyan reagálni. Vannak olyan társadalmi csoportok, amelyek között nagyon széles szakadék tátong és hatástalan a jobbító szándék, mert itt már sokkal drasztikusabb beavatkozásra van szükség. Nem elég a diskurzus, az elmélet. Itt tettek kellenek, munkahelyeket kell teremteni, a lakhatási válságot kell megoldani. Szükség lenne egy jövőképre, amely elsősorban a fiataloknak adna sokat, főleg egy lehetőséget, hogy ne az legyen az elsős dolog, hogy a képzéseik végén külföldre távoznak, amint lehet.

S kétségtelen, sem a robotok társadalmával, sem pedig az elefántcsonttoronyba zárkózott értelmiséggel nem lehet eredményt elérni ily módon. Tehát végső soron, ez csupán egy válasz egy senkinek, mivel oda nem jut el ahová kellene…

*

Mielőtt kikértem volna a következő kör italt, gondoltam kimegyek egy kicsit levegőzni. Nagyon nyomasztó képet festett az előző beszélgetésekben halott érvelés és belőlem is előtört a reménytelenség. Megvallom őszintén, hogy sokat vacillálok magammal, tán fogalmazhatnék úgy is, hogy belső háború zajlik a lelkemben és az elmémben arról, hogyan is legyen az a tovább. Hamarosan végzek a tanulmányaimmal, s magam körül azt látom, hogy kevés a lehetőség, de mikor külföldre tekintek, s legfőképp a multicégekre, akkor az jön velem szembe, hogy tárt karokkal várják a tehetséget és a fiatalokat. Lehetőség, jövőkép, egy remény a jobb életre…

Vagy maradjon az ember itthon küzdeni a korrupt és romlott rendszerrel, a reménytelenséggel, mígnem egyszer belefullad a szürkeségbe és a kiúttalanságba? Ugyanakkor az is igaz, hogyha nem marad itthon senki, akkor nem is lesz, aki ezen változtasson. Ördögi körök ezek… Hazafiság, önzőség… miegymás. Sok fiatal meg csak azt várja, hogy mikor patkolnak el az öregek, mert saját lakás vagy ház az csak vágyálom és más lehetőség nincs, minthogy örököl valamit az ember. Régen meg bezzeg építkeztek az emberek… Most meg? Ha albérletben tengeted a napjaidat, akkor semmi esélyed félretenni. Az évek csak mennek, az ember öregszik, s a kapu lassan bezárul.

*

E gondolatok közepette lettem figyelmes egy férfira, aki idegesen, nagy lendülettel iramodott ki a kocsmából. A telefonját nyomogatta, majd hívott valakit. Engem nem vett észre, én pedig mozdulatlanul dőltem a kocsma falának, s csak néztem rá.

– Szia, kicsim! – Szólt bele a telefonba, hangján hallatszott az idegesség.

Természetesen azt nem hallhattam, hogy a nő mit válaszol neki a vonal végén, de mindenesetre a férfi mondanivalója önmagában is mélyenszántónak bizonyult, s reflektált egy olyan sötét jelenségre, amely kapcsolódott ez előző gondolatmenetemhez.

– Szívem, nagyon szeretlek, és ezt most azért mondom, hogy megvédjelek. Ezért kérlek, hallgass meg és ha van egy kis időd, akkor gondolt végig, amit mondani szeretnék – folytatta aggodalmasan, és kimérten beszélve. – A piramis játék, amibe bele szeretnének téged vonni, mind emberileg, mind pénzügyileg problémás. Egyszerűen nem tiszta ügylet. Valamilyen szinten érezheted, mert túl szép, hogy igaz legyen – ekkor valószínűleg a nő félbeszakíthatta, mert elhallgatott, kicsit idegességében toporogni kezdett.

– A lényeg, amire utalni akartam – folytatta, s próbált türelmesen és megértően fogalmazni –, hogy úgy tudsz csak pénzt szerezni ezzel, ha sokat befektetsz és magad alá bevonzod az embereket, beszervezed őket. Ez közben rengeteg pénzt emészt fel, ami vagy visszajön vagy nem. De ennél rosszabb az emberi része, nem tisztességes és átverés. Csodaszerek nem léteznek… – ekkor megint félbeszakították.

– Kicsikém, nem téged akartalak ezzel minősíteni – mondta nyugtató szándékkal és próbálta kifejteni érveit. – Tudom, hogy ez jól hangzik, sokat ígérnek és egy-egy kilátástalan helyzetben ez megoldásnak tűnhet. De hidd el ez nem az, ez egy átverés, hogy aki feletted van ne veszteségesen tudjon ebből kiszállni. A valóságban nem így működik egy rendes üzlet – ekkor ismét elhallgatott, a nő egy kicsit hosszabban ecsetelni kezdett valamit. A férfi csak hümmögött.

– Ezek a pipere cuccok – folytatta nyugodtabban, talán a nő elkezdte belátni, hogy mire is megy a játék és mitől szeretné a kedvese megóvni – mind vegyipari mérgek. Én személy szerint nagyon mérges lennék, még csak azért is, ha ilyeneket használnál, mert csak tönkre tennék a tested és az egészséged. Másrészt hazugságra akarnak kérni téged, hogy rászedd az embereket és rávedd őket a vásárlásra. Nem akar mást Viola, mint felhasználni téged. S közben el kell hitetni másokkal, hogy ezektől leszel szép, meg minden. Ez nem igaz, mert csak gondolj bele, a te bőröd pont attól tiszta, hogy nem használsz feleslegesen sminket, és attól ragyogsz, hogy rendesen étkezel, tiszta életet élsz. És ez megszépít! Viszont, amire rá akarnak venni az… ez egyszerűen mocskos, nem tiszta üzlet – a nő itt mondhatott valamit, de nem sokáig beszélt.

– Ha azzal kell kezdeni, hogy átversz embereket, az már alapból nem jó jel – ezt a férfi már teljes magabiztossággal mondta, itt a test beszédé elárulta, hogy érveivel meggyőzhette a nőt és most már csak biztosra akar menni. – Mi nem ilyenek vagyunk. Nem hazugok, nem verünk át embereket. Az ebből és effajta dolgokból származó pénz nem jó, nem tisztességes! Ha másoknak így hazugsággal mérget adnánk el, az nagyon nem lenne jó. Tudom, hogy te nem ilyen vagy, és ezt csupán azért mondtam most le, hogy rávilágítsak arra, hogy akár milyen rossz is a helyzet, a tisztességtelen út nem a jó út. Te nem véletlenül nem használsz ilyeneket, és ugyan nem mondhatom meg, hogy mit csinálhatsz és mit nem, viszont hadd mondjam ki mégis, hogy nem is szeretném, ha valaha is használnál. Az ilyen dolgok tönkreteszik a bőrt és később már azért kell ezeket használni, hogy elfedd a tönkretett bőröd. Így válsz függővé… Így teszik tönkre a nőket és zsákmányolják ki őket. Ezt mindenféleképpen el kell kerülni. Ha magunkat nem akarjuk ilyennel mérgezni, akkor másokat sem szabad… Ebben ne vegyél részt. Hallgasd meg, add meg neki a tiszteletet, köszönd meg illedelmesen, és utasítsd vissza – ekkor valószínűleg reflektált a hallottakra a nő és a jelek szerint a férfi elégedett volt azzal, amit hallott.

– Sajnálom, hogy most el kellett utaznom. De tudod, hogy mindenben támogatlak, viszont, ha valami nem jó, akkor szólok és szólni is fogok. Kérlek bízz bennem. Csak szeretnélek ettől megóvni, mert láttam már, hogy ez tönkretesz embereket, családokat – ezt már halkabban mondta. S ezt követően hamarosan elbúcsúztak egymástól.

Nem sokkal, ahogy a férfi visszament a kocsmába én is követtem, s közben elmélkedtem. A piramisjáték, az átverések egy művészete, ez az, amely megmarad azoknak, akik hazájukban maradnának? Kilátástalanságukban pedig az emberek, ha nagyon muszáj, kénytelenek levetkőzni gátlásaikat és tisztességüket az életben maradásukért cserébe. S sokan vannak, akik sötét ügyletekbe bonyolódnak vagy kénytelenek magukat minden ízben kiszolgáltatni, hogy legalább a napi betevő meglegyen, egy olyan országban, ahol a szegény csak még jobban elszegényedik, és csak a legfelső rétege képes érvényesülni. Ám ők is csak mások kizsákmányolása árán…

*

Egy kicsit sorba kellett állnom a pultnál, de nem tartott ez túl sokáig. Ezt követően meglepetten konstatáltam, hogy a helyem még megvan. Ez ritka dolog szokott lenni, főleg egy forgalmasabb helyen. Így hát kapva szerencsémen visszaültem. A tervem az volt, hogy még az útra megmelegszem, aztán hazafelé veszem az irányt.

Hamarosan azonban több fiatal fiú ült le nem messze tőlem. Beszélgetésükből kiderült, hogy többen egy éve végeztek az egyetemen a mesterképzésükkel, és ebben az egy évben nem sikerült a szakmájukban elhelyezkedni. De van, aki régebben végzett már közülük. Életük nem a legjobb irányba tart, jövőkép és remény nélkül. De képesek voltak ezen nevetni és viccelődni. S a következőképp adta elő magát az egyik idősebbek fiú, akinek több diplomája is volt.

– Mit tudok felmutatni huszonhét évesen? – Kisebb nevetések közepette hangzott fel az öniróniával töltött kérdés. S kezdett bele a fiú a monológjába. – Van érettségim, és két diplomám. Emellett két év munkaviszony, talán egész szerencsésnek mondhatom magam. Lássuk csak mi van még… Ja igen! Lakás, ha a szüleim kiköltöznek vagy meghalnak… Így hangosan kimondva ez elég csúnya, de ez a valóság. Akkor fel tudok mutatni egy bankszámlát, amit teljesen egyedül csináltam. Van egy szobám az albérletben, ahol kirakhattam a különböző képregény és szuperhősös posztereimet. Van egy telefonom, egy hűtőm. El tudom mondani, hogy félig elvesztettem a szüzességem. Átlagos testalkatom van, sikerült se nem elhíznom, se nem kigyúrnom magam. Van továbbá kér mínusz ötös szemem, és fejben már összeállítottam egy kábé öt-hat órás monológot arról, hogy miért is jobbak a keleti animék a nyugati animációs sorozatoknál. A hátamon van egy épp készülőben lévő sárkány tetkó. Hmm, azt is ide lehet venni, hogy minden évben nagyon jó csapatom van, amivel minden raid boss-t le tudunk verni. Ó, meg majd elfelejtettem a lemez gyűjteményem! Olyan válogatásom van, beszartok! Meg az is megy, hogy el tudom mondani, melyik évben melyik szám jön a másik után. A neten kaptam még egy-két kitüntetést pár éve, csak ilyen semmiségekre, hogy enyém lett az év meme-je meg én lettem a top kommentelő. Jah, és olyan geci öreg vagyok, hogy még láttam focit a VAR előtt.

Egen, ezt az előadást nagy nevetések és asztalcsapkodás követte, de közben mély kilátástalanságról adott tanúbizonytalanságot. S eközben hallatszottak a sóhajok, mint hogy „még egy telefon sincs a saját nevemen” vagy „még egy autóm sincs”, amely eléggé nyomasztotta a légkört…

*

Közben témát váltottak és érdekességeket kezdtek sorolni a kapitalista világból. Erre én is felkaptam a fejem, mert igen fontos, hogy a saját helyzeteddel képes legyél dűlőre jutni és a poén, a vicc, a nevetés erre a legalkalmasabb eszközök.

– Annyit mondok srácok – kezdett bele egy alacsonyabb, kicsit húsosabb fiú –, hogy én csak ezt tudom biztosra: mikor feltörték az online fiókomat, akkor a gamer cég egyből visszaadta nekem. Csak egy rövid levelezésbe került. Visszaszerezték az egész fiókomat, mindenestől és kitiltották a rendszerükből a hackert, és eközben visszaszerezték az összes fiókot, amit csak ellopott és vissza is juttatták azokat a jogos tulajdonosaikhoz, ezt mind elérték mindössze két óra leforgása alatt. Hozzá kell tenni, hogy ez a cég maga egy ingyenes szolgáltatást nyújt!

– Ezzel szemben – kontrázott rá egy szemüveges szőke fiú – a telefonszolgáltató eladott nekem egy pár fülest, mikor én valami tök mást rendeltem és körül-belül három hétig tartott mire elismerték, hogy elbaszták és még egy hónapig mire helyrehozták a dolgot.

– Hogy tetőzzem – folytatta az alacsonyabbik a mondókáját –, a biztosítóm elutasította a kérvényem, mikor baleseteztem, azok után, hogy erről hivatalos jelentést is kaptak tőlem az elismerő nyilatkozat mellett. Mivel teljes mértékben a másik fél volt a hibás, erről rendőrségi jelentés, majd bírósági végzés is született. Mindezt azért, mert nem voltam hajlandó jattot adni a biztosító cég ügynökének, aki intézte az ügyem, és nem fizettem extrát a műhelynek, akik le akarták húzni a biztosítót. Miközben kifizettem mindent, amit nem fedezett a biztosításom, csak egyszerűen a kis fizetésemből már nem voltam hajlandó extrán ráfizetni semmire. Ebből persze két évig tartó pereskedés következett, mire ki lettem fizetve, és csak beleőszültem. Az egész pedig nagyon jó volt, miközben épp államvizsgázni kellett.

– Jah, megértelek Dávid… – szólt közbe egy másik fiú, akit én nem láttam, mert többiek takarásában ült. – Ezt ugatom én is otthon az ősöknek, elég fenntartani egy rohadt kocsit, de ha egyszer baj van vele, vagy ne-adj-Isten beléd jön valami ökör, akkor a gatyád is rámegy. Jó nekem a tömegközlekedés is, meg elég a lakbért kipengetni havonta…

– Szóval azt kell, hogy mondjam – folytatta az alacsonyabb fiú –, egy rohadt videójátékokat árusító online platform az egyetlen olyan modern cég, amely hajlandó többet tenni az elvártaknál, de úgy ám, hogy mérföldekkel felülmúlja az ember elvárásait, ha valami végett bajba kerül… míg a többiek csak kihasználják a helyzetedet és tovább zaklatnak, hogy extrán kizsákmányolhassanak gyenge és sebzett pillanatodban…

– Mi meg itt szopunk a TB-vel aztán max hagynak meghalni a kórház folyosóján – csapta le a labdát a szemüveges szőke –, mint ahogy tették nagyapámmal is…

*

Míg az utolsókat kortyoltam a forralt boromból, a mellettem lévő asztaltársaság a magyar realitás alvó-városkáiról beszélgetett, mivel többen vidékiek voltak, s csak azért költöztek be a városba, mert itt tanultak vagy dolgoztak. Munka is alig akad vidéken a fiataloknak, hacsak nem akarnak éhbérért egy telepen melózni, vagy valami raktárban sínylődni, ahonnan sehová nem lehet tovább fejlődni. S ez kihat mindenre és csendben elhal a vidék, a fiatalok elmennek. Először csak a városokba, de aztán onnan is tovább állnak, nyugatra, külföldre… míg mi itthon leszakadunk a világ többi részétől.

– Persze, hogy halott a város éjjel – harsant fel egy vörös szeplős srác –, mert a hasonló vidéki városokban sokan már csak laknak. Aludni járnak haza. Itt arra gondolok, hogy hozzám hasonlóan sokan csak Budapesten vagy legfeljebb a megyeszékhelyeken találnak munkát és pénz meg nem feltétlen van arra, hogy oda is költözzön az ember. Így aztán van, hogy utazok egy nap két vagy akár három órákat is. Aki például négykor vagy ötkor kel, hogy menjen melóba vagy suliba, már nem fog neked hét óra után a városban semmit sem csinálni. Örül, ha tud aludni. Évekig küszködtem, hogy találjak ott munkát, ahol lakom, de a magyar vidék jobbára le van rohadva munka tekintetében. Így most napi szinten három órát utazok oda vissza, mert nem telik másra, és mivel már nem vagyok egyetemista a kollégium nem opció…

*

Nem bírtam tovább. Felkeltem, fogtam a táskám és kisiettem a létesítményből. Nyomasztó volt ezt a sok mindent hallgatni… Tudom, nem lett volna szabad hallgatózni. De egyedül voltam, s akarva-akaratlanul így ezeket a dolgokat meghallottam. És igazuk volt… túlságosan is. Ez a magyar s talán a kelet-európai valóság is.

Kiérvén fülem egy kisebb hangzavar ütötte meg, amely kimozdított engem abból a mentális lefelé húzó örvényből, amely miatt sietve távoztam a kocsmából. Mondtam magamnak, hogy ideje körülnézni, betájolni magam, mert csak mentem s siettem bele a kora éjszakába céltalanul. Mi ez a hangzavar?

Ahogy felnézek az előttem tornyosuló fára, amely a város éjjeli fényében is jól látható volt, hát mit látok. A kereszteződés végében álló nagy fán szimbolikusan hollók koszorúja pofázott. A közelebbi fán is rengetegen voltak. Megálltam, s jelként kellett volna ezt tán értelmeznem. Figyelmeztetés ez? Valamiféle ómen? De mikor megindultam, hogy hazafelé vegyem az irányt, elröpültek. Mind elrugaszkodtak és csak úgy recsegett a fa.

Fekete lett az ég felettem mikor a többi fáról egyszerre szállt fel a sok madár, eltakarták a város fényeit. Rendesen a frász keringet, mikor arra gondolok vissza, ahogy apró világító szemeikkel engem fürkésztek.

The post Az igazak földjén appeared first on Alexander Wolf Writings.

The post Farkasok üvöltése zeng… appeared first on Alexander Wolf Writings.

The post Hold árnyék appeared first on Alexander Wolf Writings.

Majd hirtelen feleszméltem, mintha erős kezek ráztak volna fel mély álmomból. Megrázó volt, de szükséges, mert a figyelmem nem lankadhat ennyire, érzéseimet nem tompíthatom el. És egyszeriben azon kaptam magam ahogy a finom fekete arany gőze felett körül ölel egy lágy muzsika. Talán a zongora hangja keveredve a hegedű dallamos ritmusával segített engem teljesen transzba esni az elmúlt pillanatokban. Bár pontosan nem tudom megállapítani, hogy eme állapot pillanatokig, másodpercekig vagy percekig tarthatott-e.

Kollégám e gondolatmenet közepette visszatért és leült a székre, melyben úgy elmélyedtem gondolatban a mielőbb. Leül, s nem lehuppan, vagy szabályosan beleesik, mint azt otthon szokás… itt Európában mindennek kultúrája van. A kávénak, lásd a kávéházakat, az evésnek – nem csak küzdenek az életben maradásért és mint éhező vadak állatmódjára két-kézzel markolnak az élelembe, hogy azt másodpercek leforgása alatt elpusztítsák és magukévá tegyék. Nem, itt kecsesen, szabályok mentén, pontosan kimért fűszerezéssel, csakis a megfelelő körettel lehet bármit is elfogyasztani. De nem ám akármikor! Ohoho! Nem, mindennek megvan a maga pontos és kimért ideje. És akkor az evőeszközök sokasága még szóba se került.

S így van ez még a vonatozással is. Finom ülések, mesés tájak közepette, az első osztályon kabinokkal és még néhol ágyakkal is. Büfékocsival, ahol egy kellemes kávé társaságában, vagy a finomnál finomabb likőrök és szeszek mámorában tölthetjük el ezt az időt. Ahonnan én jövök ott ez mind a szürke halál árnyékában történik. Nincs hozzácsatolva valami fennkölt nemesség vagy érzés. Itt mindennek rituáléja van és be van öltöztetve. Ahonnan én jövök, ott ez gépies és emberi. De emberi a szó olyan értelmében, hogy az utasok eme acél és tűz katlanba kapaszkodva menekülnek a halál elől folyton folyvást.

Ez a különbség a keleti és a nyugati ember között. És keletinek vallom magam, még akkor is, ha Európa keleti vége, amely az orosz sztyeppékhez oly közel esik, Párizsból vagy Münchenből ugyan olyan európainak tűnik. De csak tűnik, mert ez sem más, mint egy színjáték.

Nyugaton mindenben van szépség, ami luxusnak számít, mert megadatott az embernek, hogy nem kell rettegniük minden pillanatban a haláltól. De keleten, ahonnan én származom, ott nincsenek örök pillanatok. Ott csak a nap mint nap ismétlődő harc megy a fennmaradásért. S mikor ez normalizálódik, akkor a szenvedés és az emberi nyomor a szürke hétköznapok érzelemmentességébe süpped. Nem hat meg senkit, mikor valaki éhen hal, kihullik a gyárban a sorból, vagy hogy összeroppan valahol. Apró porszemek a gépezetben, ami talán néha még csak jobban is megy, vagy azért, mert egy porszem végül megsemmisült és nem akasztja meg tovább a műveletet – nincs többé a gépezet terhére, vagy épp azért mert a belőle kifolyó bensőségek épp kellő kenőanyagot adnak az egyes feladatok elvégzéséhez.

Ezért nehéz nekem hozzászoknom, hogy ne kapjam a hátam mögé a fejem egy-egy apró zajra, vagy hogy ne tudjam minden egyes pillanatban, hogy ez nem örök és bármikor vége szakadhat a szaros kis életemnek, amely amúgy is csak nekem jelentett bármit is bármikor. Mi máshogy nevelkedtünk odahaza, és itt is máshogy megy ez. Ahol erős kéz embert formál és ahol az erő az úr, s nem a gondviselés, ott feláldozható felüliről lefelé bárki. Ez megtévesztő lehet a nyugati embernek, mert számukra ismeretlen – s ezt van, aki ki is használja náluk. A tekintély elv nyugaton már értelmetlen, és csodálkoznak, hogy a demokrácia, amit ránk erőltettek… ránk, barbárokra… miért is nem működik olyan módon, és oly tisztán, mint náluk.

És nem, ezt a kollégám, a barátom, nem tudja megérteni, mert ő nem így él, nem ebben nőtt fel. Nem retteg és nem ismeri ezt a mély elemi félelmet. Neki a kávé, amelyet a maga németes rituáléjával elkortyolgat, minden egyes cseppjének zamatát egy-egy páncélszekrényben őrzött gyémántba rejtve – egy végtelen pillanat, amelyben ott az élvezet és érzés, hogy az élet szép.

Az élet szép, mely érzést pedig én nem tudom megélni, én a keleti ember, a rabszolga, melyet a rendszer kegyesen munkásembernek hív. Mert számomra ez mind csak szerepjáték. El tudom játszani, meg tudom állítani magam, hogy ne egy kortyként igyam meg az eszpresszómat, azért, hogy túléljek… mert nekem ez is egy túlélő játék. Azért, hogy abba pokolba ne kelljen visszatérnem. Még akkor sem, ha itt – nyugaton – semmi keresni valóm nem lenne. Nekem ez a korty kávé nem az örömet jelenti. Nem. Nekem ez annak a halálnak a szimbóluma, mely minden keleti ember mögött ott liheg szorosan és szüntelen.

Szoktam hallgatni, hogy „Ó! Ti magyarok, mindenben csak a rosszat látjátok!” vagy a jól bejáratott viccet, miszerint „Tudod milyen, mikor a lengyel mosolyog? Hát pont olyan, mikor nem!”, mert itt azt tartják, hogy a lengyel ember arcát nehéz kiismerni, mivel ugyan olyan komoran néz előre akkor is mikor mosolyog, mint mikor kesereg. Igen. Mi keletiek ilyenek vagyunk, ilyenek vagyunk mert a mi létezésünket folyamatosan végig kíséri a halál. S mi tudjuk, hogy ez a boldogság nem tarthat örökké. Ám remélem a gyerekemnek, a saját szenvedésem és áldozatom árán majd megadatik, hogy nyugatinak születhessék…

The post Münchenbe tart a vonat… appeared first on Alexander Wolf Writings.

Repedések mélyén ott lapul az kegyetlen angyal.
A törékeny, ám az én féltő reményem,
megállíthatatlan bejő’ a varjú ének és én szavalom.
Azt a csodás szót és gyönyörű hangot idézem.

Mégis fáj a nappal,
kisütni sem akar…
Csak kopognak a cseppek
a hideg kemény üvegen.

Hiába csodás és veszekszik a zajjal!
Mégis fáj a hangja,
szívem hiába takarom.
Lenyugtat, ám éles, mint a szablya.

Álmomban látom a vágyott jövőt,
álmomban látom őt…
S csorog, mint patak az éjjeli eső;
ott dörög, amott szakad a zabolátlan erő.

Hiába, a toll kiesik kezemből,
s a tinta, mint vér folyik a sebből.
Elejtem a poharat, s kiborul a korty
szétfolyik a gondolat, a padlón a sors.

És lám fölkelt az éj! Így múlt el a hajnal.
Éjsötét varjúszárnyak csapnak össze fejem fölött,
s eltűnik, s köddé válik körülöttem minden.
Szilánkokban hullik szét eme Tükörvilág, legyőzött.

The post Varjúszárnyak appeared first on Alexander Wolf Writings.

Robi: Szeva’, Atci! Áh, ne is kérdezzed, már ki van a tököm mindennel – panaszkodott kicsit tépett arcú barátunk.

Atci: Tán má’ megen azt a retkes tévét bámultad?

Robi: Szégyellem bevallani, de megint kiengedtem a szellemet a palackból…

Atci: Győzőkém, tölts mán’ eme fáradt barátunknak is egy kupa veresbort, de nehogy a jobbikból ám, attól megfájdul a feje!

Robi: Jajj Győzi, inkább egy sört meg egy unikumot adj kérlek.

Győző: Üdvözöllek, Robikám! Hogy vagy? Csak a szokásost akkor?

Robi: Igen, csak a szokásost. Amúgy megvagyok, de lehet kint ülök le inkább. A friss levegő jót tesz.

Atci: Aztán mi a baj itt? Nem tetszik a pofám? Büdös van?

Robi: Nem, nem. Csak kint olyan szép idő van, meg még világos van. Megaztán szívnék egy cigit.

Győző: Jól van, viszem is nemsokára, ülj le odakint.

Robi: Nem jössz ki, Atci?

Atci: Na jó’ van. Adj egy pillanatot – azzal a lendülettel, megkockáztatva egy zuhanórepülést, söröskorsóval a kezében egy mozdulattal kétlábbal a padlón termett. A bárszék ’megette még táncikált egy kicsit magában, ahogy a fizika törvényeinek megfelelően a mozgási energia egy részét átvette.

Robi: Jajj jajj, jobb itt a szabad ég alatt – jelentette ki Robi, miután komótosan kisétáltak a kocsmából. Ezt követően pedig már-már ösztönös mozdulattal, robotikusan, mintha nem is ő maga cselekedne, nyúlt cigarettájáért. Egy szálat a kicsit kiszáradt ajkai közé helyezett, majd egy pillanatot várt, mintha égi jelet fürkészne, s ahogy a mennyei trombiták megszólaltak, az öngyújtó sercegett hüvelykujja alatt és a hófehér tekercs, melynek közepe aranybarnán verte vissza a lenyugvó nap utolsó fényét, egy pillanat alatt megperzselődött. Hatalmasat szippantott cigarettájából, s rituálisan kifújta cigifüstjét, hogy az valamelyest a hata mögött az ajtó résein még beszűrődhessen a kocsmába, egy régi és letűnt világot megidézve.

Atci: Te, én úgy szeretem a friss levegő illatát – mondta szenvedélyesen, miközben a Robi által kifújt cigifüsttel szívta tele tüdejét. – Én is rágyújtanék komám, de épp elfogyott a cigim, aztán nincs kedvem most ezért visszamenni és Győzitől kérni egy slukkot. Adj mán’ egy szálat, légyszi’.

Robi: Tessék, nesze. Adok tüzet is, na várjál, ne légy olyan mohó – majd ugyan azzal a rituáléval Atci orrán és száján keresztül is a szent szubsztancia gőzei emelkedtek a magasba.

Atci: Na mesélj barátom, mi finomat láttál már megint abba’ a te csodadobozodban? – Kérdezte kacérkodva, miközben a lépcsőn lesétáltak, hogy a kocsmaudvaron elfoglalják megszokott helyüket a napernyő alatt, a sarokban.

Robi: Láttam a tévébe, hogy azok ottan tüntetnek, de azt se tudják miért csinálják. Több ezren, nem is! Százezrek tüntetnek olyan dolgok miatt, amiket nem is értenek. Jobbra-balra röpködnek a náci, rasszista és szexista jelzők. Közben pedig népirtásról skandáltak és nem engedték meg különböző kisebbségi csoportoknak, hogy bemenjenek a munkahelyükre, mondván, hogy takarodjanak onnan és dögöljenek meg – mondta miközben odaértek a törzshelyükre és helyet foglaltak, mint anno a bölcsek a vének tanácsában. Majd folytatta – ez frusztráló és ijesztő egyben. Észre sem veszik, hogy pont azt csinálják, mint ami ellen látszólag tüntetnek… – közben a kocsmaajtóban megjelenik Győző, kinek a kezében lévő tálcán ott csillog a hideg, frissen csapolt sör és a mennyei szesz, mely megváltásként szabadít meg a mindennapi ártalmas gondolatok karmai közül. Pillanatok alatt ott is terem mellettük.

Győző: Uraim, meghoztam a nedűket. Robi, itt a söröd és az unikum. Atci, hoztam neked is egy korsó sört, mert láttam már fogyóban van az italod és meg akartam spórolni egy kört – közben mesteri precizitással letette az asztalra az italokat, úgy, hogy két ujjával még alátétet is helyezett a poharak alá, s ezen akrobata mozdulatok közepette egyetlen csepp sem ment kárba a mennyei nedűkből.

Robi: Köszönjük, Győzi bácsi! Hosszú napod volt, mondd csak?

Győző: Mondhatjuk, de tudod, állom a sarat. Ez már gyerekjáték nekem, anno egész nap pörögtem, mikor a mulatóban dolgoztam fiatal csikó koromban. Így megy ez, meg kell nyugodni és be kell érni a pont eléggel, egy idő után – s közben kacsintott és villantott egy apró mosolyt, mellyel nyugtázta napját.

Atci: Azért Győzőkém, ha megtennéd légyszi’, de elég lesz később is, csak ha erre jársz valamikor. Hoznál a pult alól egy doboz cigit, kérlek? Odaadom a pénzt most. Már kifogytam és később égető szükség lesz rá, mert ha Robi eleget ivott már nem tudom majd letarhálni. Tudod milyen…

Győző: Jól van Atcikám, jól van. Majd járok erre – ezzel átvette a pénzt, és sóhajtott egyet, mert mindig ez van. Hiába próbálja megspórolni a köreit, mindig eggyel többet kell futnia. De mit lehet tenni? Ilyen a vendéglátás, és őt ezért fizetik… „Csak ne öregednék olyannyira…” Morfondírozott magában a kocsmáros.

Atci: Tudod Robikám – kezdett bele Atci egy kis gondolkozás után –, ez a jelenség mindenhol ott van… szektaszerű imádat övez manapság már mindent, és kritika nélkül… Ez van a politikában, az oktatásban. Mindenhol! A hétköznapokban, mikor csak szórakoznál. Például bármilyen hobbit, filmet, könyvet, vagy akármi mást sok különböző módon lehet élvezni, szeretni vagy épp nem kedvelni. De attól, hogy valaki szeret valamit, még lehet kritizálni. Sőt! Még jobb, attól, hogy nem szeret valamit az ember, még lehet látni az értékét. Ez a kritika nélküli gondolkodás van jelen mindenben, és talán ezért is tart itt a világ. Birka módjára követnek az emberek mindent és már szekták vannak, nem pedig közösségek. Még a kocsmában is ez van! Látom itt Győzit nap mint nap, és mindig kibaszok vele, hogy menjen egy plusz kört, de az Ég szerelmére sem akarja kinyitni a szemét, vagy épp a száját és elküldeni engem a picsába. Nem sértődnék meg rajta. Viszont várom ezt a pillanatot. Remélem, hogy egyszer felébred a szunnyadó medve.

Robi: De nem ijesztő, bassza meg – közben leöntötte torkán a keserű, ám imádott löttyöt, s elkísérte egy kis aranylóan csillogó sörikével –, hogy vakon ezek még egymás torkának is nekiesnek, ha nem értenek egyet? Mit lehetne ezzel tenni? Hova jut a világ, ha így állunk mindenhez… Mert fontos tüntetni, kinyilvánítani a nemtetszésünket. Csak, ami itt történik, az kontraproduktív. Az átlagember elfordul az ügyüktől és saját maguknak ártanak. A nemes dolgokat összemocskolják.

Atci: Tudod te mit mondanak erre? Ez tüncikézés. Semmi más. Nem lehet komolyan venni. Ez nem Ortega és A tömegek lázadása. De még csak egyéb filozófiai gondolatokat sem közelítenek meg. Hiába vannak ott egyetemisták vagy professzorok. Csak haragos fiatalokat látok, akik tudatlanul, méregtől vezérelve cselekszenek.

Robi: Ám meg kell hagyni, hogy jogosan… valahol… hisz elvették a jövőjüket. Nekünk valahol egyszerű. Van fedél a fejünk felett, saját házunk, meg itt büntetlenül heverészhetünk. Nekik ez nem adatott meg. Szét szakadok a dolgok között! – A fejéhez kap, mintha migrénje lenne, vagy csak a belső harc fizikai kivetülése ez? – Igazuk is van meg nem is…

Atci: Ezt nem tagadom. Nem egyszerű, mindenért meg kell dolgozni. Csak ne így csinálnák… Viszont nagyon azt se tudom megmondani, hogy akkor hogyan – egy pillanatra megáll, elgondolkozik. – Néha úgy érzem régebben egy fokkal egyszerűbb volt, egyértelműbb volt. Az biztos, hogy megosztja a társadalmat ez a jelenség. Talán hinni akarnak valamiben? Hogy van jövő? Vagy tartozni akarnak valahová?

Robi: Vagy egyszerűen ilyen az ember természete… – nézett szomorúan maga elé. – Ilyen és ezért önkéntelenül is betagozódunk valahová. Egy táborba. Vagy valaki mögé, mert mindenki tartozni akar valahová és természetünkből adódóan hinni akarunk valamiben.

Atci: Jah, ha már az egyházak lehanyatlottak, valamivel pótolni kell ezeket.

Robi: Igen, és a pásztorok helyébe léptek a politikusok, meg a mise helyébe a politikai ideológia. Így lehet a birkákból országot szervezni és lehet a farkasoknak országlása. A birka meghát ilyen, követi a csengettyűs bácsit, aki megy elöl, mert jön hátul a csaholó eb és terelgetik őket. Mert menni kell előre, mert amottan rossz-gonoszok vannak. A félelem pedig nagyon erős hajtóerő.

Atci: És közben maguktól kéne visszarettenni egy pillanatra, mert mikor valakire rámutatnak a tömegben, akkor a birka esik a másik birka torkának és széttépik. De ezt a kritikát nem fogalmazzák meg magukkal szemben. Mindent támadásként élnek meg – jelentette ki komoran, eme romantikus szeszgőzben úszó filozófus. S közben Győző ismét megjelenik előttük, észre sem vették, hogy kijött a sörözőből.

Győző: Itt van a cigid Atci. Látom már szükség lesz rá. Még a végén szívnátok egy kis levegőt is – majd átnyújtotta a doboz piros Marlborot és visszament a kocsmahelységbe.

Robi: Nah igen, a kritika. A gyenge emberek nem tudják elfogadni, megfontolni és ezért fejlődni se.

Atci: Jól mondod Robikám, jól mondod. Ahogy Voltaire is mondta anno, legalábbis valami ilyesmi csöng az emlékeimben, hogy a történelemben visszhangzik a lépcsőn lefelé tartó puha papucsos lépteket elnyomó keménytalpú csizmák zaja, melyek ugyan azon lépcsőn felfelé tartanak. Más szóval, az élet körforgása, a történelem körforgása. A jó időket rossz idők és a rossz időket jó idők követik. A történelem pedig nem ért véget. Még akkor sem, ha az a fasz Fukuyama váltig azt állítja – korhely bölcsességeit felsorolva, meggyújtotta cigarettáját, mely felserkentette épp tompuló érzékszerveit, mivel a piros dobozos cigaretta erősebb volt, mint amelyet barátja szívott.

Robi: Valahol mi tehetünk róla nem? – Közben nagyokat kortyolt söréből – nem tanítottuk meg a nagy jólétben az utánunk következő generációknak, hogy mit is jelent küzdeni, meg embernek lenni. Most meg gyávák vagyunk mi is odaállni. Bár, hiába a sok gyötrelem, azt jó hamar elfelejtette mindenki, és épp a mi korosztályunkból kerül ki a legtöbb birka. Áh, sehova nem vezet ez…

Atci: Az biztos, hogy az épp regnálóknak ez megfelel. Inkább essünk egymásnak, mint nekik.

Robi: Így lehet csak igazán országot vezetni ám! Nem vonja őket senki felelősségre, nincsenek következmények. Mi meg vígan megesszük egymást. Hátha idővel, te is mondtad, rossz idők után jó idők jönnek – zárta le keserű gondolat menetét a kocsmafilozófus.

Atci: Nah, ez megint kurva nyomasztóra sikeredett… – nyugtázta a már majdnem aggastyánkorú, őszülő férfi, ki minden egyes ilyen beszélgetéssel közelebb került a nagy filozófusokhoz. – Nah, hol van az a söröm?

The post Bárányok országa appeared first on Alexander Wolf Writings.

Mi magyarok általában mindig mindent meg akarunk oldani okosban. Erről ismerszünk fel. Az első gondolat állandó jelleggel az, hogy hogyan lehet kijátszani a rendszert. És általában a második lépés mindig ennek megkísérlése. Amely vagy bejön, vagy nem… de a lényeg, hogy ugyan olyan ravasz ez a magyar népség, mint a róka, vagy mint az ördeg.

Az ördög ábrázolása sokszor hasonló valami patás lényhez, ami félig ember, félig kecske. Sokszor ábrázolják szarvakkal a feje búbján, kacifántos szemöldökkel, kecskeszakállal és pedert bajusszal. Valamint akad olyan elbeszélés is, mikor hegyes villában végződő farka van, vagy kettéágazó nyelve, illetve három ágú szigonya van – vagy is hát inkább mi is az valójában? Vasvilla! És ha jobban belegondolok, vagyis ha jobban megnézem ezeket az ábrázolásokat, akkor kinek van vasvillája, pedert bajsza és borzas szemöldöke? Az egyszerű magyar parasztembernek!

Tehát ezek az ábrázolások csupán gúnyt űznek az okos magyar parasztemberből, aki mindig túl jár a külföldi emberek eszén. Magyarul csak a magyar tud gondolkodni, mások máshogy állnak a világ ízéhez és színéhez. Valahogy így trükközni mindig csak a magyar ember akar – csak mi akarjuk megoldani okosban. És talán itt is lőjük önnönmagunkat lábon mindig…

Nah, de a lényeg a lényeg, visszatérve az ördegre, mindig üzletel, és mindig tanít a világnak valamit. Egy félreértett pára ez. Sokszor gonoszként néznek rá, ám természetéből adódóan mégsem a világ kétdimenzióságát erősíti, hanem éppenséggel pont azt az elgondolást, miszerint a világ nem fekete s fehér. Az ördög kérdez, kételyt ébreszt, és leckével szolgál, ami olyan egyszerű s világos, mint a tény, hogy nap van az égen. Rávilágít mindnyájunk halandóságára és arra a tényre, hogy egyikünk sem szent, s a bukástól egy hajszál választ el minden embert. Mert van, hogy ravaszságában az ember legjobb tulajdonságát fordítja önmaga ellen, legyen az bármi. Kedvesség, okosság, jóság, erő… mindenhez társul valami, amelytől tökéletlen lesz, s így ott a rés a pajzson, ott a hiba a rendszerben, amelyen keresztül meg lehet oldani okosban.

Szóval ezért van az, hogy a magyar ember szinonimája az ördögnek a nyugati világban. Pedig a magyar ember csak okos, és másokat is okosságokra tanít, még ha nem is épp hagyományos módszerekkel. Mert minden áron meg kell oldani okosban – és annak valaki a kárát látja mindig. Az ördög pedig… valójában csak egy szerencsétlen magyar volt.

The post Az ördög valójában csak egy magyar volt appeared first on Alexander Wolf Writings.

Idővel azonban megváltozott a világ körülötte s vele együtt a gazdája is. Nem rótták már együtt a végtelen földeket, nem érhette patája a poros utat s nem ízlelhette többé a friss reggeli füvet. Az úr palotájában lakott, az istálló ékköve volt. A fekete bestia, ki trónra juttatta a bitorlót. S ez alatt az iga alatt az ország népe szenvedett, míg ő a sötétbe zárva várta végnapjait.

Ám izmaiban ott szunnyadt még az erő, melyet immár a szabadság vágya táplált. Megszabadult a múlt béklyóitól – a haragtól és a gonosz tűztől, melyet egykori ura táplált belé. Lerázta magáról a félelem láncait. Felnyerített, majd két mellső lábát a szent magasságba emelte s oly erővel rúgta ki az istálló kapuját, hogy az beomlott mögötte. Nem törődött már a lovászok ostorcsapásaival s csak rohant sebesen, míg ki nem ért a palota udvarából. Útjába nem állhatott senki, ki mégis megpróbálta… eltiporta maga előtt. Oly sebesen száguldott és tört előre, mint a villám. A király katonáinak nem volt ideje a kapukat bezárni előtte.

Gazdája a sötét tornyából bámult utána, ahogy valaha szeretett lova felveri a port, s eltűnik napkelet irányába. Csupán ült, s nézte. Nem szerette már azt a lovat, a sok kincs, no meg a hatalom megrészegítette s szívében a szeretet helyére kapzsiság költözött. Ám régen sem volt ez másként… Régen ugyan tisztelte a lovát, ami mára csak egy volt kincsei közül – viszont régen is szívében a hatalomvágy volt az úr.

Ebben a korban, nem messze a palotától, élt egy fehérszőrű pásztorkutya is, kinek szőre úgy csillogott a nappali fényben, mint az igazgyöngy. Gazdája a király egyik nagyhatalomú szolgája volt – egy gonosz ember, ki minden vagyonát hazugságaival és a kígyó hűségével szerezte. Egykoron megirigyelte ezt a földet annak előző urától, s elárulva saját testvérét, segített hatalomra jutnia a mostani uralkodónak, ki béklyóban tartotta a fekete bestiát. Kedvtelésből sokat verte a kutyáját s láncra verve tartotta őtet. Ám az a fehérszőrű eb nem tágított, hűségesen tűrte sorsát, mert szívében izzott a becsület lángja. Míg számtalan telet követően, egy szép napon azonban elszakadt a cérna, mikor a gazdája annyira megverte, hogy napokig élet s halál között lebegett. Ekkor új láng gyúlt benne.

Szomjazott a szabadság ízére… tervezte már a szökését, s egy szép napon rámosolygott a sors. Az úr legkisebbik fiának megesett rajta a szíve, sajnálta, ami vele történik és látta a fájdalmát. Vette a bátorságot és eloldotta a kutya láncát, majd megkergette, s kiabált vele.

– Szaladj! Csak szaladj már! Te buta kutya! – kiabálta utána. – S vissza se nézz… – mondta könnyeivel küszködve. A fiú már tudta mi vár rá, de önként vállalata mindazt, ami ezután következett.

A kutya a keleti dombok határában járt, mikor hallotta a szíjak csattanását és a fiú üvöltését a fájdalomtól. Nem minden ember gonosz, van még remény valahol, ám a kertből is ki kell írtani a gazt.

Az éjszaka hideg volt, ásott egy lyukat magának, amelyben elbújt a hideg szél elől. Lecserélte a béklyót, ami ugyan a fedelet jelentette a számára, a szabadsággal járó küzdelemre. Elindult hetedhét ország ellen.

Hat nap, s hat éjjel menetelt a Fehérkutya, míg egy kiszáradt tóhoz nem ért a nagy Keleti Fűtenger közepén. Mikor a szomjúságtól üveges tekintettel bámulta a kirepedezett talajt, a meder közepén lévő sásban megpillantott egy fekete pontot, mely sebesen mozgott. Mi közben kíváncsian elkezdte megközelíteni, füleivel hallani vélte egy ló éles nyerítéseit. Ekkor egy erős érzés kerítette magába és rohanásban tört ki, sebesen közeledett a susnyás felé, melyben egy bajbajutott állatt kiáltott segítségért.

Odaérvén látta, ahogyan a sás rácsavarodik a Feketeló testére és húzza le a sárba. Meg akarta fojtani. Ekkor a kutya minden bátorságát összeszedte, s fogaival nekiesett a növények tövének. Marcangolta őket, tépte, szaggatta… s a ló is húzta, tiszta erővel ellenállt az éhes növények fojtogató ölelésének. Végül együttes erővel elszaggatták a sás szálait és a fogoly szabaddá vált.

A ló először levegőért kapkodott és egy rövidke időre lefeküdt a poros földre. A kutya mellé ült, s csendben csak nézte. Majd miután Feketeló kipihente magát feltápászkodott, valaha csillogó fekete szőrét elszürkítette – bemocskolta – a sár és a föld pora.

– Köszönöm, hogy megmentettél bátor csöppség – mondta végül a ló két lihegés közepette.

– Szóra sem érdemes! Segítségre volt szükséged, nem lett volna helyes, ha csak itt hagylak – csaholta vissza a kutya nagy örömmel.

– Mondd csak mi szél hozott erre a nagy szikes pusztaság közepére, hol még a madár se jár? – Kérdezte a ló a kutyától.

S ekkor elmesélték egymásnak történeteiket. Melyikük miért, s miként került ide. Erős kötelék született akkor köztük, főleg hogy történetük hasonló volt s földiek is voltak, de a szomjúságukat e barátság nem oltotta. Elhatározták viszont, hogy útjukat együtt folytatják tovább. Mind a ketten tudták, hogy valahol találniuk kell vizet a közelben, mert az nem lehet, hogy e kietlen pusztán máshogyan az ég gyermekei vagy a földé életben maradhassanak.

Miközben mendegéltek a zöld fűtengerben, mely szinte teljesen ellepte a kutyát, megláttak egy másik lovat az egyik közeli domb tetején. Szőre valósággal úgy világított a napfényben, mint egy csillag, amely alászállt a mennyekből. Vonzotta őket magához. Közelebb érvén egyszerre tűnt hófehérnek, ragyogónak, mint a csillagok ezüst fénye, s látszott aranynak, mint a nap az égen.

– Gyertek, csak gyertek közelebb, gyermekei a Földanyának. Nem kell félnetek – hallatszott nyugtató, de egyben fenséges hangja eme angyali teremtménynek.

Először megtorpantak, s kételkedve nézték. „Tán a szemük káprázott csupán?” Gondolták magukban. De nem. A ló valóban ott állott előttük. Ragyogóan és fenségesen. S ahogyan felértek a dombra őket is beragyogta fénye.

– Ki vagy te? – Kérdezték közösen. Kételyektől nehéz szívükben.

– Meghaltunk talán, s a Mennyek országában járunk immár? – Kérdezte félve a Feketeló.

– Nem fiam… hazatértél, s én Üdvözöllek újra saját országodban, honnan elragadtak erős kezek. Ám büszkén tapasztalom, hogy megtörni nem tudtak – zengett a válasz. A Feketeló leeresztette fejét, nagy gondok terhelték gondolatait. – De ne félj, most már. Mi vártuk érkezésed.

– Hát hazatértél barátom. Akkor itt útjaink elválnak, mert téged ide köt a sors, azonban nekem nem való a lovak országában élnem – mondta szomorúsággal telve, ám mégis örömmel, mert igaz barátja meglelte elveszett otthonát.

– Életemet megmentetted, ezért a sors maga nem ide kötelez. Veled kell tartsak, mert adósod vagyok, míg a halál el nem választ bennünket. Ez így van rendjén – majd fejét apja felé fordította. – Apám! Nekem máshol van dolgom, habár öröm költözött szívembe, hogy hazám megleltem, s remélem, hogy még visszatérhetek ide a zöldellő fűtengerhez életemben. De tovább kell mennem, nincs maradásom.

– Én a lovak királya vagyok, ám feletted nem rendelkezhetem, mert téged annál szentebb erők mozgatnak. Az én apró szerepem ezzel véget ért. Ám tudjátok, hogy itt mindig otthonra leltek, ha a szükség úgy hozza – hangjában kihallatszódott a szeretet. – Mielőtt azonban tovább indulnátok, álljatok ide mellém, s tekinteteket fordítsátok messze keletre – s a Feketeló és a Fehérkutya így is tettek. – Látjátok-e ott azokat az ősi romokat a távolban? Valaha nemes népek lakták azt a vidéket. De míg a halandók birodalma véges, addig az Ég királysága örök, s így új remény fakad minden egyes napfelkeltével. Sorsotok oda vezet benneteket, mert ott szükség van a hűségre, a nemességre, s az erőre, mely belőletek fakad.

Hosszú volt az út, s veszéllyel teli. A sors keze azonban óvta őket s vigyázta lépteiket. Ott a messzi keleten aztán egy új szikra gyújtott reményt egy ősi nép szívében, mely szétszórva élt, nomádokként. Ám nemességükkel, hűségükkel és kemény munkájukkal egyesítették e népet. S mára ereje teljében van ismét a lovas nemzet. Sok évre rá, visszatérvén megfizettették az árát a zsarnokságnak, mely a nyugat földjét sanyargatta.

The post A Feketeló és a Fehérkutya mondája appeared first on Alexander Wolf Writings.